Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-10-08 / 20. szám
Ebert Tibor V e r e s Szonettek A veres szonettek szerzoje a kivalo kolto, Hviezdoslav Orszagh Pal, akinek ulo bronzszobra ott a pozsonyi Nemzeti Szinhaz elott. Az Arva-volgyeben, Alsokubinban szuletett, elso verseit magyarul frta. Fomuve, a Hajnikova zena, A csosz felesege, elbeszelo koltemeny. Nos, szobra elott tortent az osszecsapas Laci baratom es a szlovak foiskolasok kozt. Az egesz ugy kezdodott, hogy Lacival magyarul beszelgettiink a korzon, talan kisse hangosabban a kelletenel, a Gupa uvegaru-kereskedesnel neztuk a porcelanokat, poharakat, dicsertuk a herendi keszletet. Nehanyan mar kovettek bennunket a regi orszaggyules epulete elott is, oten-hatan lehettek, de ehhez a csoporthoz kesobb tobben csatlakoztak. Mire a Skarka nevu viragarushoz ertunk, mar sokan voltak, legalabb huszan. Innen par lepes a szinhaz elotti ter. Korulvettek bennunket, egyikuk azt kovetelte toltink, hogy ne beszdljunk magyarul. - Na Slovensku, po slovensky, vagyis Szlovakiaban szlovakul. - Laci azt felelte magyarul, menjenek a fenebe, es folytatni akartuk utunkat. Nem engedtek, a kor meg szorosabbra zarult kdrulottunk. A csoportosulashoz meg tobben csatlakoztak es skandalni kezdtek: - Na Slovensku po slovensky! - Ne tdrodj veluk - szolt Laci -, ne hagyjuk provokalni magunkat - es eroteljesen megindult, ket kezevel utat akart csinalni. Ekkor egy klacnis ferfi kikopott elottunk. Tobben kopdosni kezdtek, valamelyikuk lekopte Lacit. Lacinak lendult a karja, egyszer, aztan meg egyszer, es szabad lett elottunk az ut. Gyorsan kileptunk a tdmegbol, a Hviezdoslavszobor tele igyekezve, nem tudom, miert oda, talan bsztbndsen. Eldrtiik a szobor szurke marvanytalpazatat, mely hatulrol eleg magas falkent vedett bennunket. A foiskolasok meg a hozzajuk verodott emberek kovettek minket, es felkorben felsorakoztak. Farkasszemet ndztunk egymassal.—Tunj el I - szolt Laci -, a szobor mbgbtt meg kereket old - hatsz, mert ezek nem lesznek gentlemenek. - Nem akartam otthagyni baratomat. A f elkdr lassan megindult felenk. - Tunj el, ha mondom... Nem hallottad? Menj mar a fenebe! - Tetovaztam. Valoban felelmetes latvany volt, ahogy lassan kozeledtek, a filmekben latni ilyesmit. - En majd elintezem oket, magamat megvedem, teged nem tudlak, agyonvernek... - Lassan hatraleptem... Tudom, Laci ifjusagi boxbajnok, a trencsenteplici csapat versenyzoje, felelmetesek az utesei, majdnem mindig kiiitessel gyoz. A szobor talapzata mellett elszaladtam a helyszinrol. Tavolabb, ahol a velunk rokonszenvezok alltak, Mozsiek, Pihik Joskaek, felugrottam egy padra, onnan figyeltem az esemenyeket. Laci eloreszegezte area ele ket oklet, s mihelyt uteskozelbe keriilt egy tamado, utott, zaporoztak az utesei... egy horog, egy balegyenes, egy a mellre, egy a hasra, fejre, gyomorra, csepulte oket egyre vadabbul, elszantabban, tobben kerultek a foldre. Korusban zengett: - Diszno magyar! Magyarok, at a Dunan! Na Slovensku po slovensky! - Laci gyors egymasutanban osztogatta uteseit, csakhogy nagyon sok volt az ellenfel, kulcsok is elokeriiltek. A rendorseg nem avatkozott be. Laci labaival is dolgozott, akit eltalalt, nem tamadott tobbe. Fel kellett ugrania a talpazat tetejere, Hviezdoslav labahoz. Onnan vedekezett hosiesen - mint boszult, sebzett tigris -, lattam, verzik orr, szaja, egyik cipoje messze repult. „Veres szonettek - mondogattam magamban. - Veres szonettek...“ De gyerulni kezdett a tomeg. Laci fent allt a talapzaton, mint egy felisten. Megkeres engem a szemevel, latom, vdres, bedagadt mind a ketto, de mosolyog, ket karjat felemeli, mint a ringben. Ez volt a legnagyobb gyozelme. Micsoda merkozesnek lehettem a tanuja. A teren jarokelok igyekeztek, mintha nem tortent volna semmi. SZLOVAK ALLAM, AVAGY A KUGLIPALYA Megszuletett az onallo szlovak allam, elszakadtak Csehorszagtol, kikialtottak Hitler legujabb vazallus orszagat, ugy hivjak: Slovensky stat. Hlinka pater, Tiso, Durcansky, Tuka, Sano Mach koztarsasaga. Ujjong a tomeg Pozsonyban: ez lett a fovaros - Bratislava -, nem Turciansky Svaty Martin - a Matica kozpontja -, mint sokan gondoltak. Az utcakat fuvoszenekarok jarjak, fekete egyenruhas, bojtos sapkas gardistak masiroznak, buszken lengetik a feher-kek-piros zaszlokat a kettos kereszttel. Hangosanbeszelok jelentettek be immar szazadszor a tortenelmi tenyt, almot, koszono taviratok mennek a Fuhrerhez, szozatokat inteznek a nephez. A szinhaz elotti teren gyulekeznek az egyenruhasok es egyenruha nelkuliek, mindig beszel valaki hozzajuk az erkelyrol. Enekelnek: „Slovensko si ubranime... Szlovakiat megvedjuk" stb., stb. A szlovak republika elnoke, Tiso Jozsef aztan bevonul az egykori Grassalkovich-, majd kesobb Frigyes fohercegi barokk palotaba. Itt kovetik egymast az audienciak, kovetek jelennek meg, a kovacsoltvas kapu elott diszorseg sorakozik, felvontak az elnoki zaszlot, kurt harsan. Es itt, a palota mbgott, a kertben rendeztek be a kuglipalyat, a kugli kedvenc szorakozasa Tiso Jozsefnek, es o', mint a tobbi falusi plebanos, ingujjra vetkozve hajitja el a fagolyot tarsaival, barataival egyutt. Gordul, rohan a golyo, vegigfut a palyan, nekiutodik a babuknak, fejeknek -cseheknek, magyaroknak, lengyeleknek, zsidoknak, de szlovakoknak is. - Cesi pesi do Prahy, vagyis csehek gyalog Pragaba, csehek takarodjatok - mondja az egyik. - Magyarok, at a Dunan! - szol a masik. Sort iszogatnak. - Poliakok nem szlovakok! - Zsidok nelkuli orszagot! - Sok jelszo jarja, sokat akkor talalnak ki. Es gurulnak a golyok, hullanak a babuk. Tiso Jozsef is sort iszik, frissen csapolt sarga habosat, megtorli szajat, megigazftja inget, reverendajat. A tobbiek sorban allnak mbgotte, hogy elvegezzek a dobast. Luzsica Arpad rajzai
