Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-09-24 / 19. szám

Cervantes

(1545-1616)

„Ha Cervantes nem sziiletett volna meg, az europai meg ennyire sem ertette volna mag£t, mint ahogyan ma erti. Az eszmenyt minden nep ismerte es ismeri es ismerni fogja. De, hogy az eszmebe egy nep belepusztuljon, ezt csak Europa tudta —, Platon es Don Quijote. —“ (Hamvas Bela: Szaz konyv)

Don Quijote tartalmat mindenki ismeri; az „ingenioso hidalgo" es huseges csatlosa, a jozan, paraszti, kozmondasokban beszelo Sancho Panza mindenkinek orokos utitarsa. A gyermekkori Don Quijoteemlbkek kisse felrevezetok: a szblmalomharc, a repules az egy helyben allo faparipan, az izinkekre hasitott babszinh6z stb., szoval a burleszk reszek a muben aranylag kis helyet foglalnak el, es nem ezek adjak meg igazi ertbkbt.

A quijotei vilag magyarul a konyvek vilaga. Don Quijote konyvember, ezert annyira szfvugye minden kbsobbi ironak 6s szenvedelyes olvasonak. Cervantes irbniaja groteszk es khtertelmu jatekot uz Don Quijote konyvember voltaval. Don Quijote nemcsak konyvember, hanem egyuttal konyvalak is, regenyt el, es egyuttal tudja is magarol, hogy regenyhbs. A masodik resz legszebb kalandjainak az az elofeltevesuk, hogy a bennuk szereplo emberek olvastak mar a regbny elso reszht. A herceg vendbgszeretete mar a nepszeru regbnyhosnek szol. A herceg egy quijotei vilagot rendez be Don Quijote korul, aki most mhr csakugyan megbolondul, vagyis vegleg megerosodik a maga igazaban. Sot Panza is megter Don Quijote hitbre, amikor csakugyan kormanyzo lesz belole, ahogy a lovag megigerte. A manchai hidalgo meg szomoru halaldt is annak koszonheti, hogy regenyalak: meg kell halnia a II. resz vbgen, nehogy illetektelen kezek megint tovabb irhassak kalandjait."

(Szerb Antal)

A

fogado kapuja elott veletlenul eppen ket leanyzo alldogalt, akik Kzevillai dszverhajcsar tarsasagaban erkeztek oda. Don Quijote, aki minden utt azt latta, amit lovagregenyeiben olvasott, persze meg volt arrol gyozodve, hogy az a fogado nem egyeb, mint egy fenyes uri kastely. Kozeledett hat feleje, es megallva a kaputol par 16- pesnyire, vart, hogy majd valami torpe fog megjelenni a falakon es harsonaszoval jelt ad, hogy lovag erkezett a var ele. Minthogy azonban a torpe nem jelentkezett, es Rosinante igen turelmetlenul latszott az abrakot varni, hosunk elment egeszen a kapuig, ahol a ket leanyzo alldogalt. Persze meg volt arrol is gyozddve, hogy azok eldkelo holgyek, akik a var elott a friss levegot 61- vezik. Ugyanebben a percben egy kanasz, aki disznofalkajat akarta hazaterelni, tulkebe fujt. Don Quijotenak egyeb sem kellett; meg volt mar most gybzodve, hogy a torpe is bejelentette megerkeztet. Azutan a lanyokhoz fordult, akik egy kisse megremultek fegy vereitol:

— Nyugodjanak meg nagysagotok — szolott hozzajuk, kisse felemelve sisakrostelyat. — Nagysagotoknak semmitol sem kell felniok; a lovagrend torvenyei, amelyeket kovetek, nem engedik, hogy akarkit is bantalmazzak, sot elem szabjak, hogy legyek szolgalatara oly tiszteletremelto, oly magas allasu urholgyeknek, mint amilyenek onok.

A fiatal leanyok majd eldoltek csodalatukban, amikor e furcsa szavakat hallottak, azutan pedig elnevettek magukat.

— Holgyeim — szblott most Don Quijote sertbdotten — nem eleg szepnek lenni; nokhoz szendeseg is illik es ok nelkul nevetni nem jarja I Bocsassak meg ezt az eszrevetelet egy oly embernek, aki kulonben nem akarja ezzel onoket serteni, sot ellenkezoleg, csak szolgalni kivanja nagysagtokat.

Ezen persze a ket parasztleany meg erosebben kacagott. Don Quijote marmar elvesztette a turelmet, amikor szerencsere a fogados kijott. Kover anda-Miquel Cervantes de Saavedra

Hosiinket lovagga iitik

luziai ember volt, ravasz, furfangos kope, aki rogton feltalalta magat.

— Lovag ur! — fgy szolott — ha nagysagod szallast kivan, nalam mindent talal, kiveve agyat, mert ezzel az egy dologgal nem szolgalhatok.

Don Quijote nagyon meg volt elegedve azzal, hogy a varnagy—mert annak tartotta — oly lekotelezo ajanlatot tett neki, es azt felelte:

—Varnagy uram, es mindennel beerem. Az en ekessegem a fegyver, az en nyugalmam a hare.

— No ha igy van a dolog — felelt a fogados —, es nagysagod az ejszakat alvas nelkul akarja itt tolteni, az en fogadomban sokkal kenyelmesebben fog lakni, mint barhol masutt.

Most aztan tartotta Don Quijote kengyelszijat, aki nagy nehezen levanszorgott nyergebol. Elso dolga persze az volt, hogy megkerte a fogadost, lassa el paripajat mindennel, mert — tette hozza —ennel kuldnb allat nincsen szeles e vilagon.

A fogados ranezett a felmagasztalt menre, de nem igen osztozott Don Quijote velemenyeben. Hanem azert megis elvezette az istalloba, s aztan csakhamar visszajott vendegehez, aki eppen azzal volt elfoglalva, hogy a ket hajadonnal lecsatoltassa panceljat. Csakhogy nagyon meg voltak akadva a nyakvedovel es a sisakkal, mert Don Quijote ezeket apro zold szalagokkal ugy osszevissza kbtozte, hogy a csomokat el kellett volna vagni; de ebbe a mi lovagunk nem egyezett bele; inkabb egesz este fejen tartotta sisakjat, ami aztan eleg furcsa latvany volt.

Mikor ennyire jutottak, enni kert. A fogadoban nem volt semmi mas, mint egy kis rossz keszeg, hat azt talaltak elebe, meg egy kis fekete kenyeret, amely oly kemeny volt, mint a lovag ur fegyverei.

Mikor Don Quijote harapni akart, eszrevette, hogy nyakvedoje meggatolja abban, hogy akarmit is a szajaba tegyen. Ennelfogva a ket parasztleanynak kellett ot etetni; amikor pedig inni akart, a sisakrostely volt utjaban, ugy, hogy a fogados egy hosszu nadon keresztul ontotte szajaba az italt. Igy aztan nagy uggyel-bajjal elkoltotte sovany vacsorajat.

Nyomban azutan felrehfvta a fogadost, es bezarkozva vele az istalloba, terdre borult elotte.

— Oh nemes lovag — szolott hozza — en kegyessegedet nagy szfvessegre kerem!

A fogadds, akit e szavak rendkfvul megleptek, fel akarta emelni, de Don Quijote nem akart felallni a vilag minden kincseert sem, egesz addig, amig a fogados meg nem fgerte neki, hogy teljesfti ohajtasat. Mikor ez megvolt, igy szolt:

— Nem is vartam egyebet lovag ur nagylelkusegetol. Amit en kerek, az mind onnek, mind az egesz vilagegyetemnek nagy dicsosegere fog valni. Ohajtasom tudniillik az, hogy bn engem holnap reggel lovagga usson es engedje, hogy a lovagga utes elott szokasos fegyverorizetet meg ma ejjel elvegezhessem az bn varkapolnajaban. Akkor azutan be fogom jarhatni a kerek foldet, segitve a gyengeken es elnyomottakon, a kobor lovagok szokasa szerint, akiknek soraba lepni legforrobb ohajom.

A fogados, amint emlitettuk, furfangos ember volt, es mindjart sejtette, hogy Don Quijote-nak nines helyen az esze; mar most csoppet sem ketelkedett ebben, es mivel azt hitte, hogy a dologbol valami nagy mulatsag kerekedhetik, komolyan igy felelt:

— Nemes uram! E kivansag melto az bn nagy lelkehez es jobb helyre nem is fordulhatott volna, mint hozzam. Egesz ifjusagomat ennek a dicsoseges foglalkozasnak szenteltem; mikor aztan megoregedtem, visszavonultam ebbe a kastelyomba, ahol nyugalmasan elek a magamebbl es a masebol, mindig brommel latva a kobor leventeket, akik erre fele haladnak, akarmilyen nemzetiseguek legyenek is, es nem kerve szeretetem viszonzasaul egyebet, minthogy reszesitsenek engemet is abban a penzmagban, amely talan ugyis terhukre van. Ami a kapolnat illeti, ebben a percben nem szolgalhatok ilyennel, minthogy regi kapolnamat eppen a minap bontattam le, hogy ujat es szebbet epitsek. No, de hat kapolna nelkul is ellehetunk; elvegezheti a fegyverorizetet varam udvaraban is, amely eleg nagy, eleg ke-