Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-07-16 / 14. szám

Az enyhen fujdogalo mediterran szelben hullamzik a zold mezo, mint a tenger.

Lagy suhogas: a magas fuszalak osszeernek, a viragok osszebdlintanak.

A totemoszlop csucsan bivalyfej, sotet szemlirege az elmozdulo tajat figyeli.

Az csak reszleteiben valtozik.

Toretlenul azurkek az eg.

Nincsenek madarak.

Sulyos a nyugalom, melynel talan csak a kikbtbtt ember marvany teste sulyosabb.

Es ekkor elotunnek az elolenyek.

Szaggatott, vegellathatatlan sorban kozelednek a fak arnyekaban.

Elol feltunik az oroszlan, megrazza a sorenyet.

Farkasok.

Medvek.

Hienak.

Es a horizontot megtorik a madarak.

Eldszdr egybemosodo sotet felho, majd kirajzolodnak a csapkodo szarnyak.

Koszali sas, vercse, dogkeselyu, millionyi madar kozeledik sebesen, mint a hurrikan.

Sulytalanul ereszkednek a kdrnyezd fakra.

Nezik az embert, moccanatlanul.

Az ember visszanez, nyugodtan, felelem nelkul.

Az oroszlan, a kigydzo allatsor vezere a tisztasra er. Elotunnek a hegyes esdrok, a villogd fogak, a hatalmas mancsok es az eles karmok.

Az ido olomnehez.

Az egyetlen apro reccsenest sem hallani, a megszallottan kozeledd aradat nema, mint a sir.

Az oroszlan szetny itja oriasi allkapcsat, es leharapja az ember kezet.

Leereszkedik a sas, es egyetlen dofessel kivajja a bal szemet.

Egymas utan jon minden allat, letepnek az emberbol egyegy darabot es odebballnak.

Egy szem, egy lapocka, egy labujj, egy vese, egy maj, fel tudo.

Harapasok, marcangok, dofesek.

De barmilyen nagy is a meszarlas, az ember valahogy sosem fogy el, a vegtagjai ujra kinonek, a husa duzzad, tekintete haborftatlan.

Nines fajdalom, nines felelem, csaka rangasokegy-egy testresz kiszakitasakor.

Tur a semmiert, hogy konnyebb legyen... Ki erti meg vegtelen nyomorusagunkat?

Kelemen gyonybru hofeher paripan vagtat. Napbarnftott testet egyetlen agyekkbto takarja, ugy ul a lovon, mint egy valodi indian, szinte osszeolvad a paripa izmos testevel. A16 es lovasa repul, maguk mbgott hagyva a zsiros f u vek takaroja ala bujt dombokat. Egy csodalatos gyumblcsosbe ernek, cseresznye- es szilvafak, apro viragaik ugy ragyognak a gallyak sotet ujjain, mint telen a puha hopihek. Kelemennek nem kell a zablat hasznalnia, a 16 erti minden gondolatat, s a gyors vagtabol iigetesre lassft, hogy lovasa alaposan megszemlelhesse a szinpompas karnevalt, melyet a termeszet az egymast valto evszakok tiszteletere rendezett. Meg szeretne simogatni a fak kocos koronajat, de miutan vegigsimft egy kialld gallyon, es a viragok leperegnek rola, megelegszik a szemet gyonyorkodteto latvannyal, a viragok bodftd illataval. Poroszkalnak az driasi kertben, melynek se vege, se hossza. A susogo nyugalmat hirtelen megzavarja valami. Kelemen eloszbr tompa duborgesre lesz figyelmes, majd erzi, ahogy remegni kezd a fold, mintha egy driasi bkol dobolna a melyen. A paripa megrazza hosszu sorenyet es nagyot horkant, figyelmeztetesul, hogy veszely kozeledik, jobb lesz odebballni, amig nem keso. Kelemen megveregeti idegesen vibralo nyakat, es megallitja a dombteton. A fak apro konnyeiket hullajtjak, millionyi feher viragot, amelyek azonnal kifakulnak, amint a foldre ernek. Morajlik a szemkozti domb, akarha szokoar kozeledne, de a tenger nagyon messze van innen. Az erdsodo dobogas nem lehet mas, mint egy kozeledd lovascsapat eroteljes duborgese. Es csakugyan, a szemkozti domb oldalan feltunnek az elso arnyak, a fortyogo pokol eldhfrndkei. Testukrol allatbor cafatok lognak, kezukben darda, fejukon sotet sisak, oldalt ket driasi szarvval. Egyenesen Kelemen fele kozelednek, mit kozelednek, repulnek; a fak koronait jatszi konnyedseggel letaroljak, elpusztftanak mindent, ami az utjukat keresztezi. Kelemen sose volt hos, esze agaban sines szembeszallni a tulerovel. Megfordftja lovat es menekul. Ugy latszik, mar keso, mert amikor hatranez, latja, hogy uldozoi nagyon sebesen kozelednek, a ketoldalt mar le is eloztek, es olloba akarjak fogni. A fak egy szempillantas alatt elfogytak. A taj tagoltabb, a fold szikes, repedezett, teleszorva hatalmas kobalvanyokkal, s a fu is egyre gyerebben sarjad. Kelemen tudta, hogy nem menekiilhet, szinte latja, ahogy bordai koze nyomulnak a horgos szigonyvegek es elol atszurjak a mellkasat. Makszemnyi felelem sines benne, csak egyetlen gondolat foglalkoztatja: tuljarni uldozoi eszen. Pattognak kdrulotte a sziklak, mintha vastag femlemezeken vagtatna. A lovak patai aldl agyuzd femes duborges repedeseket szakft a szilard talajba. Kelemen ujra hatrafordul, es kozvetlen kozelrdl latja meg az egyik demoni lovast, ahogy hajitasra emeli felelmetes dardajat. Es ebben a mindent eldonto pillanatban Kelemen paripajanak patai aldl elfogy a szilard talaj, es egyenesen belevagtat egy hirtelen elobukkand meredek szakadek kodbsen tatongo melysegebe.

De nemcsakdsszefuggdtdrtenetekvannak. Szeklabak menetelnek vegtelen sorban, a hatterben megnyult hazak, mintha ragdgumibol lennenek, pettyes labdak hullanak es gurulnak szanaszet, szines uveggolyok, jatekautomatak csattognak, eles penge furodik a lukteto szivbe, tankok tarolnak le apro hazakat, langszorok okadjak a tuzet es gepfegyverek zakatoljak a halalt. Gumibotos renddrok rugdossak a foldre tepert ferfit, aztan bedobjak a racsos rabomobilba. Tojas alaku granat bukfencezik a levegoben, feher sortba dltbzbtt fiatal par teniszezik vele. A boltfves kapualjban pantomimmuvesz vonaglik, probalja eljatszani, hogy ehes. Felpuffadt hullak usznak a nedves fold mely tdlcsereiben osszegyult esdvfzben. Bekotdtt szemu alakot vezetnek az egyik godorhbz, elorenyul egy hosszu kez, es a tarkojanal elsuti fegyveret. Az ember lyukas tarkoval belezuhan a godorbe. A esupasz falak bekeretezett nyflasaiban tebolyult tekintetu arnyak. Felpattan a vaskos konyv fedele, a szel lapozza telefrt oldalait. Meg egyszer megkondul a harang, aztan dubdrogve lezuhan. Az arokparton felborult auto, kerekei eszeveszett gyorsasaggal nyesik a levegot, a motorhazbol fust gomolyog, az ablakbol kez esung az utra. Igen, fgy van, a figyelmezteto felkialtojelek a koponya homalyos bortbneben szuletnek, am a tudat meg nem ismeri a labirintusbol kivezeto utat.

„Csak most az egyszer segfts!" Kelemen leszijazott koponyaval fekszik a mutoasztalon, leesukott szemel, akar egy hibernalt urutazo. Az eros fennyel megvilagftott terbe bekuszik egy kez, az arcahoz kozelit. Felhuzza a szemhejat, uregebol kifordftja az egyik, majd a masik szemgolyot. Felretolja a szemideg nyulvanyait. A kez, mint egy tollat, az ujjai kozbtt tartja a csillogo sziket. A hosszu penge a szemiiregen keresztul eltunik a koponyaban. Ovatosan halad elore, mfg bele nem utkozik a puha agyvelobe. Iszonyu fajdalom! A kez egy gyors mozdulattal kihasftja az agybol a sotet daganatot. A fajdalom rogzul, rugni, orditani kene! Olyan gyorsan terjed szet a test minden porcikajaban, mint egy vaki'to villam. Foleg a koponyajaban luktet a legerzekenyebb pontokban. Mintha darabokra tepnek az agyat. A nyomas kibirhatatlan, mindjart szetloccsan a feje. Belul sistereg a tudat, kuszkodik az orulettel. Letorlik verejtekben uszo arcat, kozben erzi, ahogy matatnak a koponyajaban. Valamit kivesznek, majd visszahelyezik a szemgolyoit. A husaba injekeios tu hatol. A sfri csendben bekovetkezik a hosszu lebeges, amely alatt belulrol figyeli riadtan onmagat. Egyetlen mondat hangzik csak el a cselekmenysorozat kozben, az is a legvegen; „Kesz, nines mar ott semmi.“

Hajnaltajt a tudat visszakanyarodik onmagahoz, es bezarja zsilipeit. A fenyek kihunynak, a kepek eles konturjai kifakulnak, es Kelemen teste ellagyul, szetfolyik, akar a mez. Eltunnek a moho arcok, a sulyos beszelgetesek kongo szavait, a lovak patai nak duborgeset, a szike masodperenyi serceneset felszippantottak az agy tisztulo alagutai. Az alvas elszelte az ido tovasiklo fonalat, es ez az idotlenseg szetoszlott testeben, s kellemes, bekes megnyugvassal toltdtte el. Mintha lecsapoltak volna az apro remegeseket, kiszamfthatatlan rangasokat, az ideggocok szedito tancat, a szemgolyok vad kalimpalasat, s teste lassan belemerul az edes lebegesbe, mint a kezdet kezdeten. Pedig talan ez a kitisztult tudatu allapot is csak egy volt a sok alom kozul, melyeket Kelemen onsanyargatd fantaziaja sziilt. Onkivuleti allapot, alom az alakot bltdtt semmirol. Ahogy a tudat egyre melyebbre es melyebbre huzodik csigahazaba, ugy konzervalodik a tapasztalas fuggvenyeben felbtlb gondolat. Akar a kagyloban megbujt igazgyongy, beagyazodik a melybe, elrejtozik, fel a vilagossagtol, mondjuk egy masik eloleny szikrazo tekintetetol, aki szemevel, a legtokeletesebb kameraval rdgzi't es a feltve brzott titkot belevetfti az eszeveszett ny uzsges kellos kozepebe. A mocskos kezek erintesetol, a kapzsi tekintetek adaz ossztuzetdl silany utanzatta valtozik a gyongy. Az alom torvenyszeruen osszeolvad a valosaggal. Az ember szeretne leelozni az elotte rohano arnyekot. Ugy tesz, mintha nem tudna, hogy keptelen onmagat. Amikor aztan beieebred az almos reggelbe, keptelen visszaemlekezni, merre jart, hogyan tapogatozott a semmibe es mitol verejtekezik zugo halanteka.

Luzsica Arpad illusztracioja