Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)

1997-07-16 / 14. szám

Az enyhen fujdogalo mediterran szelben hullamzik a zold mezo, mint a tenger. Lagy suhogas: a magas fuszalak osszeernek, a viragok osszebdlintanak. A totemoszlop csucsan bivalyfej, sotet szemlirege az el­­mozdulo tajat figyeli. Az csak reszleteiben valtozik. Toretlenul azurkek az eg. Nincsenek madarak. Sulyos a nyugalom, melynel talan csak a kikbtbtt em­ber marvany teste sulyosabb. Es ekkor elotunnek az elolenyek. Szaggatott, vegellathatatlan sorban kozelednek a fak ar­­nyekaban. Elol feltunik az oroszlan, megrazza a sorenyet. Farkasok. Medvek. Hienak. Es a horizontot megtorik a madarak. Eldszdr egybemosodo sotet felho, majd kirajzolodnak a csapkodo szarnyak. Koszali sas, vercse, dogkeselyu, millionyi madar koze­­ledik sebesen, mint a hurrikan. Sulytalanul ereszkednek a kdrnyezd fakra. Nezik az embert, moccanatlanul. Az ember visszanez, nyugodtan, felelem nelkul. Az oroszlan, a kigydzo allatsor vezere a tisztasra er. Elotunnek a hegyes esdrok, a villogd fogak, a hatalmas mancsok es az eles karmok. Az ido olomnehez. Az egyetlen apro reccsenest sem hallani, a megszallot­­tan kozeledd aradat nema, mint a sir. Az oroszlan szetny itja oriasi allkapcsat, es leharapja az ember kezet. Leereszkedik a sas, es egyetlen dofessel kivajja a bal szemet. Egymas utan jon minden allat, letepnek az emberbol egy­­egy darabot es odebballnak. Egy szem, egy lapocka, egy labujj, egy vese, egy maj, fel tudo. Harapasok, marcangok, dofesek. De barmilyen nagy is a meszarlas, az ember valahogy sosem fogy el, a vegtagjai ujra kinonek, a husa duzzad, tekintete haborftatlan. Nines fajdalom, nines felelem, csaka rangasokegy-egy testresz kiszakitasakor. Tur a semmiert, hogy konnyebb legyen... Ki erti meg vegtelen nyomorusagunkat? Kelemen gyonybru hofeher paripan vagtat. Napbarnftott testet egyetlen agyekkbto takarja, ugy ul a lovon, mint egy valodi indian, szinte osszeolvad a paripa izmos tes­­tevel. A16 es lovasa repul, maguk mbgott hagyva a zsi­­ros f u vek takaroja ala bujt dombokat. Egy csodalatos gyu­­mblcsosbe ernek, cseresznye- es szilvafak, apro vira­­gaik ugy ragyognak a gallyak sotet ujjain, mint telen a puha hopihek. Kelemennek nem kell a zablat hasznal­­nia, a 16 erti minden gondolatat, s a gyors vagtabol iige­­tesre lassft, hogy lovasa alaposan megszemlelhesse a szinpompas karnevalt, melyet a termeszet az egymast valto evszakok tiszteletere rendezett. Meg szeretne si­­mogatni a fak kocos koronajat, de miutan vegigsimft egy kialld gallyon, es a viragok leperegnek rola, megeleg­­szik a szemet gyonyorkodteto latvannyal, a viragok bo­­dftd illataval. Poroszkalnak az driasi kertben, melynek se vege, se hossza. A susogo nyugalmat hirtelen meg­­zavarja valami. Kelemen eloszbr tompa duborgesre lesz figyelmes, majd erzi, ahogy remegni kezd a fold, mintha egy driasi bkol dobolna a melyen. A paripa meg­razza hosszu sorenyet es nagyot horkant, figyel­­meztetesul, hogy veszely kozeledik, jobb lesz odebballni, amig nem keso. Kelemen megverege­­ti idegesen vibralo nyakat, es megallitja a dombte­­ton. A fak apro konnyeiket hullajtjak, millionyi feher viragot, amelyek azonnal kifakulnak, amint a fold­­re ernek. Morajlik a szemkozti domb, akarha szo­­koar kozeledne, de a tenger nagyon messze van innen. Az erdsodo dobogas nem lehet mas, mint egy kozeledd lovascsapat eroteljes duborgese. Es csakugyan, a szemkozti domb oldalan feltunnek az elso arnyak, a fortyogo pokol eldhfrndkei. Testuk­­rol allatbor cafatok lognak, kezukben darda, feju­­kon sotet sisak, oldalt ket driasi szarvval. Egyene­­sen Kelemen fele kozelednek, mit kozelednek, re­­pulnek; a fak koronait jatszi konnyedseggel letaroljak, elpusztftanak mindent, ami az utjukat ke­­resztezi. Kelemen sose volt hos, esze agaban sines szembeszallni a tulerovel. Megfordftja lovat es menekul. Ugy latszik, mar keso, mert amikor hat­­ranez, latja, hogy uldozoi nagyon sebesen kozeled­­nek, a ketoldalt mar le is eloztek, es olloba akarjak fogni. A fak egy szempillantas alatt elfogytak. A taj tagoltabb, a fold szikes, repedezett, teleszorva ha­­talmas kobalvanyokkal, s a fu is egyre gyerebben sarjad. Kelemen tudta, hogy nem menekiilhet, szinte latja, ahogy bordai koze nyomulnak a hor­­gos szigonyvegek es elol atszurjak a mellkasat. Mak­­szemnyi felelem sines benne, csak egyetlen gondolat fog­­lalkoztatja: tuljarni uldozoi eszen. Pattognak kdrulotte a sziklak, mintha vastag femlemezeken vagtatna. A lovak patai aldl agyuzd femes duborges repedeseket szakft a szilard talajba. Kelemen ujra hatrafordul, es kozvetlen kozelrdl latja meg az egyik demoni lovast, ahogy haji­­tasra emeli felelmetes dardajat. Es ebben a mindent el­­donto pillanatban Kelemen paripajanak patai aldl elfogy a szilard talaj, es egyenesen belevagtat egy hirtelen elo­­bukkand meredek szakadek kodbsen tatongo melyse­­gebe. De nemcsakdsszefuggdtdrtenetekvannak. Szeklabak menetelnek vegtelen sorban, a hatterben megnyult ha­­zak, mintha ragdgumibol lennenek, pettyes labdak hul­­lanak es gurulnak szanaszet, szines uveggolyok, jatekautomatak csattognak, eles penge furodik a lukte­­to szivbe, tankok tarolnak le apro hazakat, langszorok okadjak a tuzet es gepfegyverek zakatoljak a halalt. Gu­­mibotos renddrok rugdossak a foldre tepert ferfit, aztan bedobjak a racsos rabomobilba. Tojas alaku granat buk­­fencezik a levegoben, feher sortba dltbzbtt fiatal par te­­niszezik vele. A boltfves kapualjban pantomimmuvesz vonaglik, probalja eljatszani, hogy ehes. Felpuffadt hul­­lak usznak a nedves fold mely tdlcsereiben osszegyult esdvfzben. Bekotdtt szemu alakot vezetnek az egyik go­­dorhbz, elorenyul egy hosszu kez, es a tarkojanal elsu­­ti fegyveret. Az ember lyukas tarkoval belezuhan a go­­dorbe. A esupasz falak bekeretezett nyflasaiban tebo­­lyult tekintetu arnyak. Felpattan a vaskos konyv fedele, a szel lapozza telefrt oldalait. Meg egyszer megkondul a harang, aztan dubdrogve lezuhan. Az arokparton fel­­borult auto, kerekei eszeveszett gyorsasaggal nyesik a levegot, a motorhazbol fust gomolyog, az ablakbol kez esung az utra. Igen, fgy van, a figyelmezteto felkialtoje­­lek a koponya homalyos bortbneben szuletnek, am a tu­­dat meg nem ismeri a labirintusbol kivezeto utat. „Csak most az egyszer segfts!" Kelemen leszijazott ko­­ponyaval fekszik a mutoasztalon, leesukott szemel, akar egy hibernalt urutazo. Az eros fennyel megvilagf­­tott terbe bekuszik egy kez, az arcahoz kozelit. Felhuz­­za a szemhejat, uregebol kifordftja az egyik, majd a ma­­sik szemgolyot. Felretolja a szemideg nyulvanyait. A kez, mint egy tollat, az ujjai kozbtt tartja a csillogo sziket. A hosszu penge a szemiiregen keresztul eltunik a kopo­­nyaban. Ovatosan halad elore, mfg bele nem utkozik a puha agyvelobe. Iszonyu fajdalom! A kez egy gyors moz­­dulattal kihasftja az agybol a sotet daganatot. A fajda­lom rogzul, rugni, orditani kene! Olyan gyorsan terjed szet a test minden porcikajaban, mint egy vaki'to villam. Fo­­leg a koponyajaban luktet a legerzekenyebb pontokban. Mintha darabokra tepnek az agyat. A nyomas kibirha­­tatlan, mindjart szetloccsan a feje. Belul sistereg a tu­­dat, kuszkodik az orulettel. Letorlik verejtekben uszo ar­­cat, kozben erzi, ahogy matatnak a koponyajaban. Va­­lamit kivesznek, majd visszahelyezik a szemgolyoit. A husaba injekeios tu hatol. A sfri csendben bekovetkezik a hosszu lebeges, amely alatt belulrol figyeli riadtan on­­magat. Egyetlen mondat hangzik csak el a cselekmeny­­sorozat kozben, az is a legvegen; „Kesz, nines mar ott semmi.“ Hajnaltajt a tudat visszakanyarodik onmagahoz, es be­­zarja zsilipeit. A fenyek kihunynak, a kepek eles kontur­­jai kifakulnak, es Kelemen teste ellagyul, szetfolyik, akar a mez. Eltunnek a moho arcok, a sulyos beszelge­­tesek kongo szavait, a lovak patai nak duborgeset, a szi­­ke masodperenyi serceneset felszippantottak az agy tisz­­tulo alagutai. Az alvas elszelte az ido tovasiklo fonalat, es ez az idotlenseg szetoszlott testeben, s kellemes, be­­kes megnyugvassal toltdtte el. Mintha lecsapoltak vol­­na az apro remegeseket, kiszamfthatatlan rangasokat, az ideggocok szedito tancat, a szemgolyok vad kalim­­palasat, s teste lassan belemerul az edes lebegesbe, mint a kezdet kezdeten. Pedig talan ez a kitisztult tuda­­tu allapot is csak egy volt a sok alom kozul, melyeket Kelemen onsanyargatd fantaziaja sziilt. Onkivuleti alla­pot, alom az alakot bltdtt semmirol. Ahogy a tudat egy­re melyebbre es melyebbre huzodik csigahazaba, ugy konzervalodik a tapasztalas fuggvenyeben felbtlb gon­dolat. Akar a kagyloban megbujt igazgyongy, beagya­­zodik a melybe, elrejtozik, fel a vilagossagtol, mondjuk egy masik eloleny szikrazo tekintetetol, aki szemevel, a legtokeletesebb kameraval rdgzi't es a feltve brzott tit­­kot belevetfti az eszeveszett ny uzsges kellos kozepebe. A mocskos kezek erintesetol, a kapzsi tekintetek adaz ossztuzetdl silany utanzatta valtozik a gyongy. Az alom torvenyszeruen osszeolvad a valosaggal. Az ember szeretne leelozni az elotte rohano arnyekot. Ugy tesz, mintha nem tudna, hogy keptelen onmagat. Amikor az­tan beieebred az almos reggelbe, keptelen visszaem­­lekezni, merre jart, hogyan tapogatozott a semmibe es mitol verejtekezik zugo halanteka. Luzsica Arpad illusztracioja

Next

/
Thumbnails
Contents