Életünk, 1997 (2. évfolyam, 1-26. szám)
1997-05-07 / 9. szám
Benedek Elek A felkegyelmu (Nagy Zoltan illusztracibja) Volt egyszer egy felkegyelmu ember. Ez az ember kiment az erdobe fat vagni. Alig latott munkanak, nagyon asitott. — Jaj, istenem — mondotta a felkegyelmu ember —, ha meg kettot asitok, vege az eletemnek! r Ugy am, azt hitte, merthogy valahol azt hallotta, hogy aki haromszor asit, meghal. Tovabb vagta a fat nagy busan, s hat — masodszor is asitott! — No, meg egy asitas van hatra — kesergett a felkegyelmu —, s vege. Hiaba vigyazott, hogy harmadszor is ne asitson, egyszerre csak nagyot asitott. — Haj, istenem — obegatott a felkegyelmu ember —, most mar meg kell halnom! Azzal szepen lefekudt a foldre, szemet-szajat becsukta, s ugy fekudt, mint egy igazi halott. Kozben alkonyodott, s a felkegyelmu embert hiaba varta a felesege vacsorara, nem jott az haza. Na hiszen, volt siras-rivas, jajgatas. Fellarmazta az egesz szomszedsagot, hivta, hogy menjenek ki az erdobe, keressek meg az 6 jambor urat. Hat, mentek a szomszedok, hogyne mentek volna. Mindenik vitt egy-egy lampast. Addig kerestek, hogy szerencsesen megtalaltak. Ott fekudt a fa toveben. Szeme-szaja be volt csukva, s meg nem mozdult, mert hat 6 meghalt, vagy mi?! Az emberek hamarosan leveles agakat vagtak, abbot hamarosan agyat szerkesztettek, a felkegyelmut rafektettek, s elindultak hazafele. Mentek, mentek, de alig ertek ki az erdobol, ketfele valt az lit, s elkezdettek tanakodni, hogy most melyik uton menjenek. Vajon melyik a rovidebb? Addig s addig tanakodtak, hogy egyszerre csak felnyitotta szemet a „halott“, s ramutatott az egyik utra. Azt mondta: — Amikor meg eltem, mindig ezen az uton jartam! Bizony ha azon, a szomszedok ledobtak a foldre, s azt mondtak a „halottnak“: — Indulj, komam, elore! r r Ugy bizony, a halott szepen hazagyalogolt. Igy volt, mese volt.
