Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1996-01-04 / 1. szám

Oreganyo elment a faluba ne­­hany garasert, egy darab puha kenyerert, ocska nadragert, szerencset mondani. A cigany­legeny meg leheveredett a fuzfak ala, az osveny szelere. Lenyisszantott egy jo hajlos ffizfavesszot, azt kezdte eles bicskaval porere hantani. Meg­­unta hamar, nezdegelt jobbra­­balra, fel a kek egre, at szembe a nagy sziirke kopott kofalra. Hat oda ugyan veszedelmes volt nezni, mert a fal mogul olyan csabitoan mosolyogtak ra a szep barackok, hogy ugyancsak ciganylegeny le­gyen a talpan, aki megallja... mar ki is kemlelte a helyet, ahol konnyen megkozelithette, nem lesz konnyu dolga, betyar sima a fal, csak legalabb vala­­mi parkany lenne rajta! Adta komuvese, nem tudott gondol­­ni a szegeny, ehes ciganyle­­genyre. Mar neki is rugaszkodott a falnak, egyszerre... majd osszeesett remiileteben... Megszolalt valaki:- Mit akarsz? Csak nem akarsz bemaszni? Nem volt haragos a hang, in­­kabb olyan, mintha csengo szolna. Feltekintett a legeny, es ha lehet, meg jobban megre­­miilt. Csendorrel mar talalta szembe magat, tudta is, mit kell olyankor mondani, de ilyen furcsa istenteremtesevel meg ugyan nem talalkozott. Csak az arcat latta, de az is olyan szep volt, hogy nem is lehetett embere. A haja tiszta szinarany, akar az anyo mesei­­ben a kiralykisasszony furtjei. A szeme valodi kek nefelejcs. Szaja erett eper. A ciganyle­geny dbrzsolgette a szemet, azt hitte, almodik, azt hitte, ez egyszer megint elaludt anyo meseje kozben.- Miert vagy megijedve? En azt hallottam, ti nagyon bator emberek vagytok, nem feltek senkitol, meg a zsandartol sem. A legeny elszegyellte magat. Odasomfordalt ujra a fuzfa ala. Letort egy gallyat, zavaraban azt kezdte hantogatni.- Ugye te cigany vagy?- Uhiim... - Igaz, hogy nektek nines hazatok?- Igaz, mi vandorolunk - jott meg a legeny szava. Feluliink a gebere, az asszonyokat bedob­­juk a szekerbe es megyiink. Nekiink nem parancsol senki, oda megyiink, ahova akarunk. Ott aratunk, ahol akarunk, ott szediink gyumolcsot, ahol aka­runk.- Szeretnel barackot enni?- Nem banom... ha adsz... ugyan jobb szeretnem magam Frederic Boutet Tul a falon szedni. Felmaszom, aztan ha akarod, ott fenn a falon mese­­lek neked. Sok erdekeset ludok am! - Jaj, Isten ments, inkabb le­­dobok neked... no gyere ide. Kar hogy nines kalapod, bele­­dobnam. A ciganylegeny odaallt. A fi­­nom kis feher kezecske pedig dobalta ki a fal mogul a szep, erett, zamatos barackot.- Aztan mondd... igaz, hogy tikoztetek is vannak hercegek, kiralyok? Es igaz, hogy min­­den evben egyszer boszor­­kanyszombatot tartotok? Igaz, hogy ellopjatok a kisgyereke­­ket? Es megmondjatok a jo­­vendot?- Semmit sem tudsz, kis­­asszonyka. Ne hidd, amit mondanak. Azert beszelnek rank annyi rosszat, mert iri­­gyek. Te is irigyelsz, mert be vagy oda zarva, nem johetsz ki. Olyan vagy, mint a kisma­­dar a kalitkaban, nezi-nezi a szep kek eget, aztan nem tud kirepiilni.- Hat csakugyan nem igaz, hogy ti elraboljatok a gyereke­­ket?- Dehogy raboljuk, kis­­asszonyka... lopni lopunk, de nem gyereket, mert abbol ne­­kiink is van boven.- Mit loptok hat?- Mast... csokot... szep­­lanycsokot. A hofeher leanyarc elpirult, nehany percig hallgatott.- Az a esunya venasszony mid neked?- Az oreganyam. Tud kar­­tyat vetni, szerencset mondani. Mar jon is, latom. Ha akarod, megmondja a jovendodet.- Nem, nem... Isten ments. Mar itt sem vagyok! Te cigany­legeny, ha holnap delutan erre jarsz, allj fel, kapsz barackot. No, fiacskam, soka gyiittem. No ne busulj, hozott anyo fi­­acskanak finom puha kenyeret, csibehust, gyenget, finomat. Mi van veled? Nines ehetne­­ked? Mit nezel ott a falon? A fiu lesiitotte a szemet, az­tan szep lassan, aprora elme­­selte, hogyan, kitol kapott ba­rackot. A venasszony tatott szajjal hallgatta. Kozelebb hu­­zodott a fiuhoz. Amikor az el­­hallgatott, 6 kezdett beszelni. Egeszen a fiilehez hajolt, ugy suttogott. Szuros fekete szeme esupa tuz volt.- Ugy, ugy, csak iigyes legy, egyetlenem. Sohasem lehet tudni. Nem emlekszel a me­­semre? A kiralykisasszony meg a szegenylegeny... meg te is jarhatsz igy, ha iigyes vagy... hisz olyan szep vagy, egyetlenem, nevet a lelkem, ha rad nezek... Masnap esett az eso. Hiaba nezte a ciganylegeny az eget, csak nem kart elallni. Az anyo­­val verset is mondatott zivatar ellen, de hiaba, semmi sem hasznalt. Banta is 6, csak oda­­iilt a fuzfa ala, akarcsak teg­­nap, szep idoben es vart, vart... sokaig vart, azt hitte mar, soha tobbe meg sem latja odafenn a kofalon a gyonyoru kiralykisasszonyt. De egyszer csak megzbrrent fenn az ag, suru esocseppek zudultak a fe­­jere, s az agak kozott megje­­lent a fejecske:- Latod, eljottem, pedig ne­­hez volt elszbknom. Egesz vi­­zes lettem. De feltem, hogy el­­mesz, pedig annyi mindent szeretnek megtudni toled. Tob­­bek kozott mondd meg nekem, hogyan beszeltek ti egymassal. Ugy, mint mi, vagy maskepp?- Persze hogy maskepp. Ci­­ganyul, ciganyok vagyunk.- lis... neked... van mar fe­­leseged?- Meg nines. Valogatos va­gyok. En nem vehetek el akar­­kit. A nagyapam egyiptomi herceg volt. Nem illik hozzam akarmilyen fehemep. Hozzam kiralykisasszony valb. Egy lelegzetre mondta ki mindezt, szorul szora ugy, ahogy oreganyo a szajaba rag­­ta. - Bizony, kisasszonyka, aki hozzam jon felesegiil, annak jo dolga lesz, feliiltetem a pari­­pamra, taltosparipamra, aztan repiilunk! Napkeltekig meg sem allunk!- Szep a napkelet? Ugye, ott mindig siit a nap? Ugye, ott so­hasem esik az eso? Es, ugye, mindig jokedvuek az embe­rek? Istenem, milyen szep le­het ott! Nem folytathattak a beszel­­getest, mert a fal mogul kialtas hallatszott:- De Amelie, az istenert! Megfazik. Mi jut az eszebe, felmaszni a nedves agra! Mar el is tunt a kiralykis­asszony es az egyiptomi her­ceg szegeny vandor unokaja ottmaradt a lekopasztott fuzfa­­gallyal a kezeben.

Next

/
Thumbnails
Contents