Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)
1996-01-04 / 1. szám
Locsei emlek A felelmetes szomszedot, Locset, en egy dombrol lattam eloszor. Akar az ellensegei. De en nem a megvivasara indultam, engem fogolynak vittek ebbe a varosba. Az iskola foglyanak. Tizevi magany es szabadsag utan egy idegen rend, mertek, fegyelem szolgajanak. Kocsink megalit egy dombon, s a szeptemberi fenyben a bakrol szorongva figyelmesen az ellenseg arcaba nezhettem. Templomtornyok szurtak a paras magasba, tisztan latszott a regi varfal. Csupa kd volt ez a varos, csupa haz, csupa cserepleto, templom, erodites, bastya - csak Sienaban lattam joval kesobb ennyi kovet. A varost, melyet tuz pusztitott, ellenseg lovetett, isteni kegyelem lerombolt, hogy lakoi ujra es ujra kezdhessek epiteset, egyre tomdrebb, szebb, kemenyebb formakat talalva. Gyonydru varos. Nem is emberek epitettek. Az idoben epull, a sejtjei osztodtak es ujullak meg. Nem nemzedekek dolgoztak rajta, korok es szazadok olvadtak itt ossze. A latogato megall egy-egy hfresebb epiilet, peldaul a reneszansz Thurzo-haz elott, s ahogyan vizsgalja, tapogatja: a reneszansz palotabol kiolvad a rejtett kozepkori mag: egy kapuboltozat, egy ablakiv formaja - ez a reneszansz remekles valamikor csucsives remekles volt. S mindeniitt ez a titok es keresztezodes fogad. Kronikak orzik az emlekeit: milyen tokeletes kozepkori varos volt Locse. Azutan leegett, ketszer, haromszor, nagyon sokszor, csak egy-egy fal, felig beomlott boltozat, egy kapu tires kokerete maradt, s akik eppen laktak, iijraepitettek a varost, a megmaradt kapuhoz es boltozathoz epitettek uj hazat, a maguk uj hitevel es uj mertekevel - nem romboltak semmit, itt inkabb epitettek. S innen nem lehetett megszokni, itt maradni kellett: a varos le^gfobb torvenye volt, hogy kozbs veszely idejen senki nem hagyhatta el a falakat. Ez volt a polgari eskii tartalma. S aki baj es dulas idejen megsem tartozkodott odahaza, aki alkalmasabbnak latta, hogy idegenben varja meg a hare veget, az mar nem is terhetett viszsza: vagyonat lefoglaltak, elkoboztak. Igazi varosepitok torvenye ez. Nem is emberek torvenye, egy varos nemessegenek jegye. Nagy templomat, a Szent Jakab-szekesegyhazat a tizenharmadik szazad vegen kezdtek alapozni, s a tizennegyedik szazad vegen fejeztek be. Szaz evig epitettek, sejtenkent epitettek - s ahogy ez a szaz ev elmult, csak ekkor kezdtek igazan gazdagitani es tovabbepiteni. A Thurzok temetkeztek itt. Hunyadi Matyasra emlekezik a templom, a belpoklosok kaptak kiilon kapolnat, a szentely uj freskokat, Csaky Miklos grof allit oltart, Cramer Miklos locsei patricius gyonydru szoszeket, megint valaki mas keresztelokutat, a tanacs imaszekeket - hany oltara van? Tizenhat; ugy emlekszem. Az emberek talan nem tiszteltek egymast. De amit epitettek, azt tiszteltek. Ez a gazdag, csodalatos templom szazotven evig volt a lutheranusok kezen, s ahogyan e masfel szazad alatt a lutheranusok nem nyultak semmihez, a gyozelmesen visszatero katolikusok is ismertek a kegyelmet: a templomban erintetleniil hagytak a masvallasuak alkotasait es siremlekeit. Ez a varos megtanulta a legnagyobb fegyelmet, az embernek szinte elviselhetetlen parancsot: az egyiitteles torvenyet. Nyolc evig tanultam en is ezt az eletformat: a varosban eles fegyelmet. Fogoly voltam. Eletemre egy masik templom vigyazott, nem a korteri nagy remekmu. Ez a masik epiilet - tiz-tizenot eve, fiatal sziveknek teremtett templom - a gimnazium regi temploma a bastyafalban. Egyik oldala, illetve a tomya bastyafal volt, melynek ellenseg tamaszthatta neki ostromletrait. Mar regen nem ostromolta senki, de itt maradtak a vastag falak, fiisttdl fogott bolthajtasok, a padlozat roppant, homoru tdmbjei - elo, lelkes, szikar epiilet: kemeny, puritan, harcos egyeniseg. Milyen kegyetlcniil gyilkos hideg fagyasztott ill teli reggeleken, amikor a tanitas elott itt gyulliink ossze a Szentlelek megvilagosito segitseget kemi: az drokmecs majd kilobbant, a faszobrok megrepedeztek, es ketszaz kisdiak - mind riadt nyaj - egymashoz bujt. Nyolc evig dajkalt ez a csontos, szigoru templom tomjenes loporfiistszagaval. Vegiglaktam padjait az elsoktol a leghatsoig: itt gubbasztotlam mint kisdiak, s innen indultam az utolso vizsgak csataiba. Csodalatos templom volt! Regen agyugolyok erositettek falait, azutan nemzedekek fiatalsaga epiilt be kovei koze. Ugy vezetett minket, kisdiakokat, mint egy dreg, kerlelhetetlen, kemeny es felejthetetlen jo barat. Szoritasatol csontok roppantak, de forro latinorakon hallani veltiik, amint sugja a lecket. ILLES endre
