Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1996-12-08 / 21. szám

Ciaula felfedezi a holdat re pihentette csakanyat, es elme­­rengve a sziklahasadekba dugott lampas fustolgo veres langjan, mely a pokolbeli barlangsotetben itt-ott gyer kencsikokat vagy a tamfa meg a csakany femes reszet csillantotta meg, oldalt hajtotta a fejet, elhuzta az also ajkat, es var­­ta, hogy a konnycsepp lassan be­­lecsorduljon az elozoktol vajt barazdaba. Masoknak a dohany­­zas meg az ivas volt bu­nds szenvedelye, neki a sajat konnye. Es ez a konny nem sf­­rastol serkedt, hanem konnyzacskojanak beteg­­segetol; ambar igazi ba­natkonnyeket is nyclt Scarda apo, amikor negy evvel ezelott egyet­­len fia meghalt; akna vagta szet, het arvajat es feleseget hagyva az oregre. Meg mindig megerezte, hogy egyik-masik konnye sosabb a tobbinel, es tiistent raismert, mi­­tol sosabb; ilyenkor megrezzent a feje, es egy nevet mormogott ma­­gaban: — Callichio... Tekintettel szerencsetleniil jart fiara es a szemere (melyet ugyan­­az az akna oltott ki), elemedett ko­ra ellenere is ott tartottak a banya­­munkara. Jobban dolgozott es tob­­bet is akarmely fiatalnal; megis, minden szombat este, amikor meg­­kapta beret, az igazat megvallva, ezt ugy fogadta, mintha szeretet­­adomanyt kapna, es zsebre dugva mondta is halkan s szegyenkezve: — Isten fizesse meg... Mert a dolgok rendje szerint nem hihette, hogy egy ilyen koru bregjol dolgozhasek. Cacciagallina vegre elengedte; a tobbi fiatal banyasz utan akart futni, hogy szep szoval ravegye egyiket-masikat az ejszakazasra; Scarda apo meg meg is kerte, uzenjen valamelyik fbldijevel a csaladnak, hogy ejszakara a banya­­ban marad: ne varjak, ne aggodja­­nak erette; aztan koriilnezett, es maris hivta puttonyos inasat, aki harmincevesnel is tobb volt (de le­­hetett volna het vagy akar hetven is, amilyen torpc, osszczsugoro­­dott kis emberkc volt); ugy hivta, ahogy az idonn'tott varjakat szo­­kas: — Te ‘pa! Te ‘pa! Ciaula mar eppen bltbzkbddtt, hogy 6 is hazainduljon. Atoltbzni Ciaulanak annyi, hogy eldszor is leveti az inget, azazhogy azt a ruhadarabot, mely valaha ta­­lan ing volt: kulonben az egyetlen holmi, ami testet munka kozben fedte. Miutan inget levetette, mez­­telen mellere, amelyen egyenkent meg lehetett bordait szamolni, hosszu, bo mellenyet vette fel, A reggelre, ne felj! — Fia­­talsag bo­­londsag! — sohaj­totta keserves, torz mosollyal Scarda apo, ekkent csititva turel­­mes belatasra Cacciagallinat, aki mcg mindig az inget marcangolta a mellen. Fejet oldalt billentve allt a ret­­tcnetes ember elott, s also ajkat fel­­rehuzva, megmeredt, mintha vala­­mire varna. Tai an gunyos fintort vagott a feliigyelore? Vagy trefalt, amikor tarsai fiatalsagat emlegette? Igazan szolva: ebbol a kornye­­zetbol bizony kiritt ez az 6 nagyvidam ifjonti hetvenkedestik s az elszanas is, hogy ilyesmire ra­­gadtassak magukat. Hatarozott ar­­cukhoz, amelyekrol minden fenyt lemart a fold alatti vajatok nyers sotetje, mindennapos robotban el­­torodott testiikhoz, ezekhez az agyonszaggatott ruhakhoz ugyan­­az a sapadtsarga nyomorusag ta­­padt, mint az egesz videkhez, ahol egyetlen fuszal se nott, es a ken­­banya tarnai lyuggattak keresztiil­­kasul, mint megannyi hangyaboly. O, nem! Scarda apo, amikor eb­­ben a furcsa tartasban megmere­­vedett, dehogyis trefalkozott a fi­­atalokon, dehogyis vagott gunyos fintort a feliigyelore! Igy szokta 6 tartani a fejet, amikor lassan sza­­jaba igazgatta a nagy konnycsep­­pet, mely szemebol, az ep szeme­­bol indult el. Rakapott annak sos l'zere, es cgyetlenegyet se szalasztott el... Egy csepp hebe-hoba, bizony nem sok; de hogy reggeltol estig oda volt szamuzve a banyamelybe, tobb mint ketszaz meterre a fold ala, csakany a kezeben, melynek minden iitesere kiszakadt a melle­­bol a duh tompa horgese, ott a melyben Scarda apo szaja kicse­­repesedett, es akkor ez a konny­­csepp olyan volt a szajanak, mint az orrnak egy csipet dohanypor. Elvezet es megbekeles egyszer­­re. Amikor erezte, hogy megtelik a szeme nedvesseggel, egy kis ido­banyaszok akkor este nem akartak tovabb dolgozni, noha meg jo­­.kora hija volt a ken­masszanak, amennyivel masnap az egetokemencet meg kellett vol­na tolteni. Cacciagallina, a fel­­iigyelo, rettentoen meg is duhodott rajuk, es revolverrel az okleben odaallt a Cace-tama bejarata elc, hogy a munkasok ki ne johesse­­nek. — Aztahetszentseges!... Taka­­rodtok mind vissza a fejtesbe!... Vissza, vissza az egesz banda!... Ha megdogbltok is, ott maradtok hajnalig, kiilonben ratok sutom ezt a pisztolyt! — Bumm! — hallatszott egy hang valahonnan hatulrol, a kija­­rat melyebol. — Bumm! — visszhangoztak meg nehanyan, es rohogve s ka­­romkodva, diihos ordibalassal megrohamoztak a kijaratot, s ki konybkkel, ki vallal segitve magan es a tarsan is, mind kitodultak. Csak egy nem jott ki. Kicsoda? Scarda apo persze — a felszemu, gyamoltalan oreg, akin a nagy­­szaju Cacciagallina akarmikor ki­­tombolhatta diihet. Atyaisten, hogy meg volt most is remiilve! A feltigyelo oly viteziil nekirontott, hogy egy oroszlan se kiilonben! Mellen ragadta, s mintha marka­­ban szorongatna valamennyi tar­­sat, arcaba tivoltott, s diihongvc razta: — Vissza az egesz rohadt nep­­seg! Mars vissza a vajatba, kiilon­ben felhasitlak valamennyiotoket! Scarda apo bekesen turte, hogy a feltigyelo istenesen razza. Ennek a derek uriembernek is ki kell va­­lakin tombolnia diihet, es egeszen termeszetes, ez csak 6 lehet, ami­lyen gyamoltalan oreg, akitol ugyan nem kell tartani, hogy fel­­lazad. Egyebkent neki is volt egy embere, nala is gyamoltalanabb, akin elegtetelt vehet, ha akar: Ciaula, a „puttonyosa“. Atobbiek?... Hatatobbiek mar ott vonultak lefele a Comitiniba vezeto kis uton, nevettek es kiabal­­tak: — Ugy, ugy! Csak szorongasd meg egy kicsit az oreget! Majd megtolti az a kemencedet holnap amelyet konybradomanykeppen kapott, es valamikor igen elegans es finom holmi lehetett (most mar ugy megkemenyedett a mocsoktol, hogy foldre teve megallt magatol). Ciaula a legfeltobb gonddal gom­­bolta be mind a hat gombjat — ezek koziil harom epp csak fitye­­gett —, aztan vegignezett magan, kezet gyongeden vegigsimitva ki­­szolgalt, derek mellenyen, melyet ketsegkivtil tobbre becsiilt, mint amennyit megerdemelt volna: egy­­fajta galans gesztus volt tehat ez a cirogatas. Mialatt elgybnyorkb­­dott egy kicsinyeg a mellenyeben, meztelcn, nyomorek laba lilan reszketett a hidegtol: ha valame­lyik tarsa jot lokott rajta vagy be­­lerugott, es nevetve kialtott ra: — De szep vagy, hallod! —, fiilig ha­­sadt fogatlan szaja, s elegedettcn vigyorgott, aztan felhuzta a nad­­ragjat is, mely feneken es terden tobb ablakkal szellozott ki a nagy­­vilagba; s vegiil valami agyonfol­­tozott, feheres posztokbpcnyfelet oltott magara, aztan mezftlab meg­­indult hazafele, minden lepten var­­jukarogast hallatva, melyet csuda­­latos mod tudott utanozni (ezert is ragadt ra a csufnev: Ciaula, vagyis varju): — Krah! Krah! — felelte most is vissza gazdajanak, mikor ez hivta; csaknem mezitelen szaladt oda hozza, mert meg csak a mel­­lenye volt rajta, bar gondosan be­­gombolva. — Eredj, vetkozz le — intettte Scarda apo. — Vedd az inged es a zsakod. Mai ejszakankat nem ad­­ja meg az ur. Ciaula egy darabig lelekzet­­akadtan, tatott szajjal es elhulyiilt szemmel nezte gazdajat, aztan csi­­pore tette kezet, es orrat tovig ran­­colva vegre szohoz jutott: kihuz­­ta magat, s csak ennyit mondott: — Rendben van. Es lodult, hogy levesse mellc­­nyet. Ha a test faradtsaga nem kivan­­na a pihcntcto almot, az ejszakai munka eppen nem jelcntett volna semmi kiilonoset, hiszen odalent ugy is mindig ejszaka volt. Mar mint Scarda aponak. Ciaulanak azonban nem. Mert Ciaula a zsakputony sza­­jara szerelt olajmecsevel a homlo­­kan, roppant terhetol meglapult tarkoval maszott a csuszos es fog-Luigi Pirandello (1867—1936)

Next

/
Thumbnails
Contents