Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1996-09-12 / 15. szám

Simon Istvan

(1926—1975)

Bocsdss meg, Eurydike

Ellopott tolem ez a nap teged megint, a munka, gond. Mar szeken a kabat, kalap, ejfel van, csillagok alatt vilag alszik es silt a hold.

Most elmegyek, kihozlak en, kegyetlen leszek es meresz. Lehetsz a poklok feneken, megyek, visz a hit es remeny, s kihoz a gyongy emlekezes.

Mar latom arcodat, szemed — borod perzseld, mint a nap.

Kezed arcod ele ne tedd, csak kovesd a te kedvesed, aki majd kint karjara kap.

Kint, ha az ejszaka setet tarnain gyorsan atszaladt.

Faradt vagyok, szemem nehez, lecsuklik; rad meg visszanez, s eltunsz — igy van ez napra nap.

Rad gondolok ejfel fele, porbol vetetett testeme meg edes-keseru kinom.

Bocsdss meg, Eurydike, visszanezek, tovabb nem birom.

E

nnek a varosnak lepraszaga van — allapitotta meg magaban a bizonytalan eletkoru ferfi. A jarvany ugyan meg nem iitotte fel a fejet, megis valami savanyu, halyogos pep volt surii iszapkent a varosra folyatva. Kocsonyasnak, remegonek tunt a kornyezetebcn minden. A villamosok oriasi, lassu, sargas allatokkent masztak a betonba agyazott si'neken. A szemetkukakbol dobozok meredeztek, rothadtzoldseg- es romlasszag aradt. Szomoruak voltak ezeka kukak, az emberek szunteleniil zabaltattak vcluk szennyiiket, olyan mertekben, hogy clrontottak gyomrukat es kcnytelenek voltak ajardaraokadni. A varos egy oriasi szemetteleppe valtozott. Gubcralok turkaltak a biizos kupacokban, kenyerhejat remelve, kibelezett ocska radidra vadaszva. A patkanyok sziirke husgombockent gurultak clo a felszabaditott kacatok alol. A kukak mellett Konyvhegyek tomyosultak. Ezek senkit sem erdekeltek. A ferfi megfontolt, kilencven fokos szoget irt le egy hazsarok korul. Ovatosan atlepett egy macskatetemet, es ragyujtott. Csak aztan vette eszre, hogy egy repedt miianyag fazekban all. Lassan folydogalt ki resein az aporodott esovi'z. Nem ugrott ki beldle, mint azt barki megtette volna, hanem cipoje orraval toccsantott egyet, ugy, hogy a maradek esovi'z is kiloccsant. Megelegedetten acsorgott, nagyot szivott cigarettajabol, es kiprobalta a placeboeffektust. A lavorba mcleg vizet kepzelt, kicsit koncentralt, es mar erezni kezdte a laban a jotekony meleg hatasat. Kilcpett a fiirdokadbol, a lavort a macskara boritotta es elindult. Elhaladt egy kolosszalis meretii templom mellett, rokoko vagy barokk stilusu (?) lehetett, amolyan nagy istenhaza. Mise folyhatott odabenn, mert eneket hallott, tomjenszagot erzett. Ide meg nem ferkozott be a romlas. Igaz, az epiilet kiilseje mar renovalasra szorull volna: az angyalok szamyai letoredeztek, a toronyora nem jart, a fesziileten az INR1 tabla felrecsuszott. Nem lepett be. Hivo volt, de ezekben a nagy csarnokokban szorongasai voltak. Az az erzcse tamadt bcnniik, hogy valaki figyeli, belelat az agyaba, es

Hajdu Istvan

A1FIENYOIFA

minden gondolatat ismeri. Ez gyermekkorabol maradt, amikor a fekete any oka, a nagymamaja „Istenke mindent lat“ szavakkal lepett be a templomba.

Tovabb ment az utcan a bizonytalan leptu embergalacsinok kozott. Kopogott a cipoje, es ez nemi feltunest keltett a csendesen mozgd arnyekok kozott, denemszolitottameg, nem pisszegte le senki. A foter fele vezeto uton, babakocsik, esernyok es mas kacatok kozott, talalt egy zold pancelsisakot. Azonnal a fejere illesztette; kisse nagy volt, de a szemerkelo eso ellen megvedte. Tovabbra is szemethalmok alltak el az utjat. A kisebb kupacokat atugrotta, a nagyobbakat megkeriilte. Rohadt egy varos.

A foterre erve lassitott leptein, nehogy katonanak nezzek.

— Biztos

ur, biztos ur, kerem

— hallotta

maga mdgott.

Hatrafordult, majd nyomban oldalra, hatha nem ot szdlitjak. Ot szoli'tottak. Oreg hazaspar allt elotte karonfogva. Latott mar sok oreget, de ilyen part meg soha. A sotet szemet-rekvizitumok, a kosz es romlas kozepette is szinte sugaroztak. Az asszonyon kifogastalan, vajszinu gyapjukosztiim bama gombokkal, a laban a gombok szinehez tokeletesen igazodo cipd. Szemei nagyok, elenkek. A ferfi magas volt es dsz. Szogletes area, finom ivelesu ajkacelratoro jellemet sejtettek. Vekony, aranyozott keretu szemiiveget viselt. Posztokabatja vedelmet nyujtott a hidegtol. Bal kezeben oriasi meretu fekete ernyot tartott. Nem aztak, nem faztak. Nagyon meltosagteljesek voltak igy egyiitt.

— Jo

napot — szolt az oregur.

— Elnezest

keriink, hogy megszolitottuk, de van egy problemank, es ugy gondoltuk, hogy on tud segiteni.

— En?

Miben?

— Tudja

— vette at a szot az asszony —, itt a teren meg nemreg allt egy oriasi fenyofa. Mar nehany napja keressiik, de sehogy sem tudjuk megtalalni. Nagyon fontos lenne szamunkra, hogy a nyomara bukkanjunk.

Talanontud valamit?

— En, en — hapogott —, en nem is tudom, hogy itt fenyofa allt. Sajnos, sosem lattam itt fenyofat. Nem tevednek? Biztos, hogy itt allt?

— Uram, mi nem tevediink, mi a szintisztaigazsagot mondjuk. Tehat nem tud semmit. Kdszdnjiik, viszontlatasra.

Kinek fontos most egy fenyofa? — gondolta.

Tovabbment. Egy helikopter szallt el folotte, biidos fertotlenitoszert szorva a varosra. Patkanyok, egerek, legyek vagy az emberek ellen? Betert egy borozoba. A szemetben alagut volt kivajva, csak ezen keresztiil lehetett bejutni. A helyisegben tobbnyire ciganyok voltak. Hangosan, hadonaszva beszeltek, az elfogyasztott bor meg temperamentumosabba, felindultabba tette oket. A sisak tokeletes vedelmet nyujtott kirohanasaiktol. Azt hittek, „biztonsagi“. Letelepedett az asztalhoz, bort rendelt. Megvarta, amigkihozzak, kihalaszta beldle a koszt, ragyujtott, es szamba vette a zsakmanyt. Bortaskajabol fokozatosan szepszamu konyv keriilt eld. Az emberek mar nem olvastak, igy ha a konyveket nem egettek el, egyszeruen az utcara dobtak oket. Valoszinuleg ez volt a varos hanyatlasanak az oka. A szellemiseg degradalodasa az olajos hal szintjere. Az „utcai konyvtarakban“ meg lehetett talalni az egesz vilag konyvtermeset. Kafka jol megfert az ementali sajt maradvanyaival, A francia forradalom tortenete az almaboros flaskoval, a Filmlexikon a kibelezett tevevel. Setai alkalma-