Életünk, 1996 (1. évfolyam, 1-22. szám)

1996-07-18 / 11. szám

1989 tavaszan egy vaskos dokumentumvalogatason dolgoztam. Ez a konyv a Diosforgepatony s a hozza erosebb tortenelmi szalakkal kotodo csallokozi falvak historiajat lenne hivatott hitelesen, szorakoztatoan es orszagos osszefuggeseiben is megmutatni. Az utobbi ket kovetelmeny, tudniillik a szorakoztatas, illetve az atfogobb korrajz es persze a legkorteremtes igenye vezerelt, midon Bel Matyas Notitia Hungariae novae (Bees, 1735) cfmu munkajanak Pozsony varmegyevel foglalkozo kotetebol egy fejezet egyik reszletet antologiamba illesztettem. Bel e munkajaban kiilon figyelmet szentel a Pozsony varmegyet benepesito harom nemzetresz, a magyar, a nemet es a szlovak etnikum jellemzesenek, s akkor meg csak nem is gyanithattam, hogy elbeszelese, mely a csallokozi magyarok izes-szines leirasabol konyvembe kerult, elsodleges celomnak, az ismeretkozvetites ohajanak is meg fog felelni. Sem Bel szovegeben, sem a mu gyer utolagos jegyzetei kozt nem talaltam erre valo utalast, s az a legvaloszinubb, hogy az utokor megfeledkezett tortenetenek hiteles forrasarol vagy tortenelmi hattererdl.

Barokk szerzonk, aki Pozsonyban elt, tarkan, mozgalmasan, hitelesen es jol erezhetd szeretettel irta le a csallokozi magyarok alkatat, nyelvet, magasan fejlett beszedkulturajat es muveltsegszomjat, majd egy veres historiat is odaiktatott, mely szerinte jellemuket volna hivatott megvilagitani. A benntinket szorosan erdeklo szovegresz, Tarnai Andor forditasaban, igy szol:

„ ...Testalkatukzdmdk, inkabb alacsonyabbak, mint magasak, legnagyobbreszt kek szemuek, arcuk napbarnitott, erejiik fektelen es a mezei munka viselesere termett. Egymas kozott elnek, emiatt eleg bekesen. De ha valami serelem eri oket, szeretik elleplezni, mig a bosszura alkalom adodik; egyesek kapva kapnak rajta, masok akkor elnek vele, ha lehet. Ebben az evben, amikor ezeket irjuk, olyan esett meg, ami ritkan fordul eld. Ket rokon ferfi, az egyik iddsebb es gazdagabb, a masikfiatalabb es nagyon hasonld Terentius Thrasojahoz, veletlenill egy fogadoba tert be jokedveben, megpedig Thraso, a magyar nemesek szokasa szerint karddal, a masik nelkule. Aligilltekasztalhoz, mikor Thraso kardot rantott, erre-arra csapkodott vele, es rokonat igazsagtalanul szidalmazni kezdte. Eszrevette az dreg a masik meggondolatlansagat, es hogy csillapodjek le, tiirelmesen kerte az, aki soha ellenseget nem latott. ‘Mit, hat gyava venasszonynak tartasz? Ha ferfi vagy, allj ki velem! ’Vonakodik a masik, es keri az embert, aki kozeli rokona, hogy terjen eszere, s rakialt az ellenszegulore. Akkor ez kardlappal baton suhintja a figyelmeztetojet, es a csapast tobbszor megismetli. Meg mindigfekezte magat Davus, es nyomatekosan kerte a fiatalembert, hogy hagyja abba a bolondozast. Annyira azonban nem ment, hogy tetezze a verest es a szidalmakat. Azutan aparbajra kihivo fel a legrosszabbal fenyegette meg, ha gyorsan nem jelenikmegfegyveresen. Ettol elvesztette tiirelmet e beketiird dreg. Hazasiet tehat, veszi a kardjat, kiall Thrasoval, ismetli kereset, hogy hagyjon fol szandekaval. Amaz azonban kardlappal ismet elveri Davus hatat, mint aki nem meri vallalni a ferfias kiallast. Ahogy aztan Davus kihuzta a kardjat,

THRASONAK FEJE HULL A CSAPASTOL.

Elobb doltporba a fejetol megfosztott test, mint hogy a nezok a kirantott kardot eszrevehettek volna. Ebbol itelni tud az ember a szigetiek jellemerol. Tarsasagon kiviil ugyanis komolyak, csaknem komorak, vidamak, ha megittasodtak; hajlamosak azonban a veszekedesre is, ha ninesen senki, akinek tekintelyetol felnek. El lehet mondani, hogy kulonosen a fbldmuvelesre termettek, nagy gondot viselnek megszerzettfoldjiikre. Szepnek tartjak, hogy a legtiszteletremeltobb foglalkozas koti le oket... “

Megvallom, hitel dolgaban eros fenntartasokkal meregettem a tortenetet. Bel Matyas idejen a hirek lassan jartak, s az embernek mai tapasztalatai szerint is arra kell gondolnia, hogy ket bocskoros nemes valamelyik csallokozi fogaddban osszeszdlalkozott, esetleg egy-ket pofon is elcsattant, s mig az esemeny kosza hire mezitlab, bocskorban, csizmasan, vasalt lopatakon es zotyogds szekerutakon Pozsonyba ert, az iigy nemesei kardparbajja magasztosulhatott. A famat aztan szerzonk barokkosan tovabb duzzasztotta, foltupirozta, s igy nyujtotta at nyajas parokas olvasoinak.

Nos, kedves kortarsam elkepzelheti, mennyire meglepodtem, amikor a volt Pozsony megyei Leveltarban (Statny oblastny archiv Bratislava) a Pozsony megyei Torvenyszek regi ugyiratainak regesztai reven, amelyekert dr. Balogh Adamnak, a leveltar tudomanyos dolgozojanak tartozunk kdszonettel, asztalomra kerult egy 1730-ban esett (duna)kisfaludi koesmai parbaj vizsgalati iratanyaga, s igazolodott, amit mar a tartalmi kivonatok (regesztak) ismereteben is gyanitottam, hogy Bel Matyas tortenetenek hiteles tanusagat tartom az ujjaim kozott. Az is tisztem, hogy a 13. szazadi Diospatony deli hatarraszeben megteleptilt Kisfalud (korabbi nevein Kisfolde, sot Kispatony) multjat foltarjam, s az anyag mar azert is kozelrol erintett, de amulatomat naggya es gombdlyuve duzzasztotta, hogy a parbaj egyik foszereploje, az osszecsapas gyoztese, „Davus“ a tortenelmi Diospatony nehany kozbirtokos nemesevel egyiitt cseperedett fol, s nem utolsosorban ezek a nev szerint diosi ferfiak tanuskodtak a javara. Amikor tehat Bel Matyas szoveget patonyi tortenelmi olvasdkonyvembe soroltam, akaratlanul is fejen talaltam a szoget. Az eredet jogan is oda tartozik, s egy tovabbi dokumentumgyujtemenynek az eredeti peranyagot kell majd kdzolnie betuhfven.

(Reszlet a Kacsa, Kacsa, boszorkanyvagy! cimu muvebol)