Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)

2017 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Demjén Balázs Ádám: Adalékok a Rákóczi-szabadságharc és a román felekezetiség kapcsolatához, különös tekintettel a nagyberivói Boér családra

6

Egyház történeti Szemle XVIII/1 (2017)

Mintegy ellenlépésként 1698-ban, a karlócai béketárgyalások alatt II. Rákóczi Ferenc Sáros vármegyei főispánként már tárgyalt Constantin Bräncoveanu havasalföldi vajdával. Rákóczi nagyszámú kálvinista és lutheránus híveinek tiltakozása ellenére is megígérte a vajdának, hogy hatalomra kerülése esetén a görögkeleti vallást is elismerik, ezenfelül segítenek neki egy keleti birodalom létrehozásában az orosz cárral egyetértésben. A császári udvar kémei révén hamar tudomást szerzett a titkos egyezkedésekről, s I. Lipót „viszontválasza” sem sokat váratott magára: hogy az áttérés tömegessé váljon, a császár 1699-ben diplomát bocsátott ki, melyben az áttérő papokat felmentette a földesúri függéstől, illetve az addig őket is sújtó dézsmától és a robottól.^ A román papság egy része ennek hatására 1700-ban elismerte fejének a római pápát, illetve elfogadta az ezen aktushoz kapcsolódó hitelveket - megtartotta viszont a görögkeleti egyházból örökölt papi házasságot, liturgiát és más törvényeket. Az 1701-ben I. Lipót császár által Bécsben kiadott újabb kiváltságlevél a görögkatolikus románokat gyakorlatilag negyedik rendi nemzetté emelte volna, ám ez az erdélyi országgyűlés konszenzusa híján nem léphetett életbe. Ebből az évből már konkrét unitus-ortodox-konfliktusról is tudunk, a Rákóczi hívének semmiképp sem nevezhető Bethlen Miklós Erdély kancellárjaként (1691-1704) ugyanis a románok vallási kérdéseiben is ítélkezett. Mint írja: „Egy Nagy- szegi Gábor nevű [...] szegény nemes, másképpen meglehetős értelmes, írástudó, pápistából oláh vallásra állott embert kurátornak tesznek, hogy az ő dolgokat folytassa gubernium, ország és akárki előtt [...] ők praeter consciendae libertatem secundum ritum veterem [lelkiismeretük szabadságán kívül régi rítusuk szerint] semmit sem kívánnak.”* 15 16 * Nagyszegi egy, a vallási unió erőszakos kiterjesztése ellen tiltakozó iratot is átadott Bethlennek. A kancellár igyekezett őt csillapítani, azonban nem merte a Gubernium többi tagja előtt nyíltan biztosítani támogatásáról. A román unitus püspöknél szolgáló, de elöljárójával szembeforduló „kurátor” később ismét megjelent a Kormányzóságon, és kijelentette, hogy „Istenért ő mindenre és a halálra is kész”.'6 A kancellár másodjára Sárosi János ítélőmesterhez irányította, aki késznek mutatkozott a tiltakozás elfogadására. Később azonban ez okozta az ügy vesztét: Nagyszegit a fejleményekről értesülő császári katonák letartóztatták, és Bécsben börtönbe vetették, ahonnan csak 1706-ban, immár özvegyemberként szabadult. Elfogatásakor Bethlen sajnálatát fejezte ki: „Én ezt az ügyet s őtet és társait is szántam, és ha lehetett volna, bizony tiszta szívvel segítettem volna, de féltem, hogy magát, másokat is és engemet is veszedelembe ejt, hasznom sem lészen a religió dolgában."w

'4 A tárgyalások diplomáciai szerepéről a vonatkozó fejezetben bővebben is szólunk. Ld.: Archivum Rákóczianum, I-XII. II. Rákóczi Ferencz levéltára. Első osztály: had- és beliigy, XI. Sajtó alá rend.: Lukinich Imre. Bp., 1935. 24. p.

15 Hogy Nagyszegi miért épp ebben az ortodoxok számára vészterhes időkben tért át - az általános folyamatokkal szöges ellentétben! - a görögkeleti rítusra, arról források nem állnak rendelkezésre. Vö.: Bethlen Miklós önéletírása. I—II. Sajtó alá rend.: Tolnai Gábor - V. Windisch Éva. Bp., 1955. (továbbiakban: Bethlen, 1955.) II. 52. p.

16 Bethlen, 1955. II. 52-53. p.

v Bethlen, 1955. II. 53. p.