Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)
2017 / 4. szám - RECENZIÓK - Holló Péter: Fazekas Csaba – Jakab Attila – Petrás Éva – Szita Szabolcs: A Magyarországi Jehova Tanúi Egyház története a kezdetektől napjainkig
158 Egyháztörténeti Szemle XVIII/4 (2017) ellenőrzéssel, majd a kifejezett üldözéssel. Jakab Attila szerint ennek oka az volt, hogy „a politikai hatalom a Horthy-korszakban a »szektakérdést« egyenlő mértékben tekintette vallási/egyházi, valamint politikai és társadalmi problémának”. (45. p.) Ebben a korszakban a nagyobb egyházak az államhatalom természetes szövetségeseinek voltak tekinthetők, így nem meglepő, hogy Jehova Tanúival szemben is egyesült erővel léptek fel, és maguk a bevett egyházak sem szorgalmazták a vallásszabadság kiterjesztését. Ebben a korszakban tehát a Tanúk folyamatosan „ellenszélben” tevékenykedtek, noha a létszámuk lassan, de fokozatosan gyarapodott. A hatóságok nemcsak ellenük léptek fel, hanem többek között a szintén szektának tekintett adventizmus ellen is, amelyik a századelőn történt meghonosodását követően ebben az időszakban indult lassú fejlődésnek az országban. Jakab Attila a korabeli sajtó segítségével részletesen bemutatja a hatóságok szekták iránti ellenszenvét, egyre durvább fellépését. A folyamat végpontja az 1939. december 2-án kibocsátott, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter által jegyzett rendelet, amely megtiltotta „a honvédelem érdekeit veszélyeztető szekták működését”. A szerző által írt részt forrásgyűjtemény (Mellékletek) zárja, ami sajátos szerkesztési mód, hiszen az itt közölt részletek jó része megjelenik a főszövegben is, így tehát számos ismétléssel találkozhat az olvasó. A Jehova Tanúi esetében a katonai szolgálat elvi okokból történő megtagadásának ügye sokáig meghatározó problémának számított az állammal való viszonyukat tekintve, és a második világháború kitörése után ez még inkább meghatározóvá vált. Az ezzel a korszakkal foglalkozó részben Szita Szabolcs ír arról, hogy a világháború kitörését követően még erőteljesebb fellépéssel kellett szembenézniük a Tanúknak: rendszeressé váltak a letartóztatások, internálások, bebörtönzések. Már a Horthy- korszakban elterjedt volt a Tanúk kommunista kapcsolatokkal való vádolása (ti. hogy ők a kommunizmus „szálláscsinálói”), de ez csak felerősödött és kiegészült azzal a váddal, hogy a cionizmust is támogatják, és ennélfogva a zsidó-bolsevik világ-összeesküvés részesei. (Amint a könyv is utal rá, adatok erről nincsenek.) Szita Szabolcs megfogalmazása szerint „velük szemben a politika, a befolyásos keresztény egyházak, a központi vagy a helyi sajtó mindenütt és folytonosan ellenséges volt. Kizárásuk, üldöztetésük elfogadott gyakorlattá fajult. A hivatalos intézkedéseket, az üldöztetést a közvélemény támogatta. A többségi társadalom esetükben szorosra zárt. Bűnbakot, sőt megbocsáthatatlan bűnök elkövetőit látták bennük.” (191. p.) Ebből a hozzáállásból is következett számos Tanú elhurcolása a bori munkatáborba 1944-ben, amit a szerző - Csapody Tamás kutatásaira támaszkodva — bemutat. A hatóságok Jehova Tanúi létszámát általában (ahogyan a két világháború között, úgy ebben az időszakban, majd ezt követően is) túlbecsülték, de a források alapján úgy tűnik, hogy a világháború ideje alatt több száz, maximum valamivel több, mint ezer Tanú volt az ország területén, és a létszámuk — az átélt súlyos megpróbáltatások, kivégzések ellenére - kis mértékben növekedett is. A második világháború vége Jehova Tanúi számára is megkönnyebbülést hozott — legalábbis néhány rövid esztendő erejéig. Noha az 1944-ben létrehozott Magyarországi Szabadegyházak Szövetségébe a Tanúk nem léptek be, rájuk is vonatkozott a már említett, 1939-es BM rendelet hatályon kívül helyezése, és ezáltal szabadon gyakorolhatták tevékenységüket.
