Egyháztörténeti Szemle 18. (2017)

2017 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ruzsa-Nagy Zoltán: Az egyházfegyelem gyakorlata a Kecskeméti Református Egyházközségben a 18. században

36

Egyháztörténeti Szemle XVIII/2 (2017)

A presbitérium Kecskeméten a 17. század második felében alakult meg, erről azonban csak elszórt adataink vannak.36 A kecskeméti egyház- község levéltára 1. sz. anyakönyvéből egyértelműen kiderül, hogy 1717-ben már működött Kecskeméten presbitérium. A 18. század első harmadában a kecskeméti presbitérium összetételéről, létszámáról semmit sem tudunk. A presbiteri ülésekről jegyzőkönyv nem maradt fenn, arról tudunk, amit a lelkész a maga szorgalmából feljegyzett. Ebben az időszakban Kecskeméten az egyházfegyelmi ügyek közül szinte kizárólag a „főbenjáró”, azaz csak az eklézsiakövetéssel járó bűnöket jegyezték fel, melyet a bűnös egy vagy több hétig tartó szégyenkőre állításával gyakoroltak. Nem tudjuk miért csupán ezeket az eseteket örökítették meg, vagy azért mert csupán ezeket tárgyalta a presbitérium, vagy azért, mert a kisebbeket (például: intést) szóban intézték el és nem látták fontosnak feljegyezni. A 17 megfegyelmezett személy közül 15-öt paráznaság miatt ítéltek szégyenkőre. A házastársát megcsaló és a még nem házas személy büntetése között nem volt különbség. Kecskeméten korántsem csak a nőket vonták felelősségre a szexuális kihágásokért, sőt a büntetés mértékében sem volt különbség a nemek között.

A szégyenkő az erdélyi szász településeken már a 13. századtól használatban volt, és a reformáció után is megmaradt. A 20. század elején (már nem használt) szégyenkövet, illetve szégyenoszlopot találtak több szász településen is.37 A szégyenoszlophoz odaláncolták a bűnöst, míg a kisebb szégyenkövet (tarisznyakő) az alföldi gyakorlattal ellentétben úgy használták, hogy láncon az eklézsiakövetésre ítélt bűnös nyakába akasztották és úgy kellett állnia vagy a vásár idején járnia.36 37 38 A pellengér és a szégyenkő között az elsődleges különbség, hogy a pellengért a világi hatóság (város, úriszék, stb.) alkalmazta, míg a szégyenkő egyházi büntetés volt.39 40 Bár valószínűleg sok helyen lehetett szégyenkő, de mára kevés maradt fenn. Kiskunhalas mellett Kunszentmiklóson, Átány és Bugyi községekben is tudunk arról, hogy szégyenkőre kellett állniuk az eklézsiát követőknek.«0 Bugyin a hagyomány megőrizte az eklézsiakövetés „liturgiáját” is, melynek során az egész gyülekezet a vétkes szemére vetette bűnét.41 Nagykőrösön a 18. század végén és a 19. század elején a nyilvános eklézsiakövetésre ítélt személyt a református templomban erre a célra fenntartott fekete székre ültették.42 Ezeken a településeken elsősorban házasságtörés miatt szabták ki az eklézsiakövetést, Kiskunhalason visszaeső káromkodót is szégyenkőre állásra ítéltek.43 II. József 1786-ban betiltotta a paráznaság miatti megszégyenítő büntetéseket, csak az önkéntes penitenciát engedélyezte. Azonban például Kiskunhalason 1792-ig találunk egyházfegyelmi feljegyzéseket, sőt

36 Minden bizonnyal a város vallási megosztottsága is segítette a presbitérium megalakulását. Nagy GÉZA: A református egyház története, 1608-1715. Máriabesnyő - Gödöllő, 2008. II. 292. p.

37 TÉGLÁS ISTVÁN: Szégyenkövek és szégyenoszlopok. In: Ethnographia, 1912. 223-224. p.

38 Szakál, 2014.420. p.

39 Szakál, 2014. 420. p.; Kiskunlacháza esetében: Uo., 428. p.

40 A Duna-Tisza-közi szégyenkövekről: SZAKÁL, 2014. 425. p.

41 Részletesebben ld.: Szakál, 2014.427. p.

42 Szakál, 2014.428. p.

43 Ruzsa-Nagy, 2016. 56. p.