Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)

2016 / 1. szám - „A KATEDRÁRÓL” - Fazekas Csaba: Waco és a szektakérdés Magyarországon, 1993. április

76

Egyháztörténeti Szemle, XVII/1 (2016)

elismerésének. (Mindössze 100 fő támogató aláírását kellett ehhez a bírósághoz benyújtani.)

E szabálynak köszönhetően számos, az államszocializmus idején illegalitásban működő kisegyház alkothatott törvényes vallásfelekezetet, s megindult az új vallási közösségek szerveződése is. 1993-ra már több mint 50 egyház működött Magyarországon. Az új kisegyházak nyilvánosságra lépése, sok szempontból Magyarországon ismeretlen hitéletének elemei (például az utcai igehirdetések vagy a keleti vallások esetén sajátos öltözetük, szertartásaik) szokatlannak számítottak az éppen csak szabaddá váló közéletben. Ez volt az egyik, de csak kisebb oka annak, hogy a kisegyházakkal szemben 1991-től egyre élesedő kampány kezdődött. Sokkal inkább két, egymással összefüggő tényezőnek volt ez köszönhető. Egyrészt annak, hogy az ún. történelmi egyházak (katolikus, református, evangélikus) féltékenyen tekintettek az általuk csak „szektaként” kezelt mozgalmakra. Másrészt pedig a konzervatív kormánypártok hívei a kisegyházakban nemcsak az „igazi” vallásosságra leselkedő veszélyt, hanem a magyarság elleni agitációt is felfedezni véltek, ingerülten, gyanakvással tekintettek a vallásosság új formáinak térnyerésére, a „történelmi” egyházak és a konzervatív kormánypártok közötti társadalmi, illetve politikai szövetségkötés esélyeire. Mindez a napi politikában alkalmas volt az identitásukat kereső kormánypártok „keresztény” jellegének erőteljes kidomborítására, az ateistaként, egyházellenesként megbélyegzett ellenzékkel való megkülönböztetés hangsúlyozására is.

A kormánypárti sajtóban megszaporodtak a „szekták” veszélyességével kapcsolatos, többnyire elfogult, tendenciózus beszámolók. 1992-ben valóságos szektakampányról is beszélhetünk, a konzervatív közéleti személyiségek gyakran egymást felülmúlva riogatták a magyar társadalmat a veszedelmes vallási közösségek térnyerésének rémével (Többségében legfeljebb néhány száz fős közösségekről, valamely külföldi felekezet magyarországi missziójáról volt szó.). A jelenség mögött könnyen fel lehetett fedezni az „idegenekkel” szembeni előítélet-képzés hagyományos mechanizmusait. A folyamat kezdettől politikai síkra terelődött, a kormányzat és az ellenzék szembenállásának egyik kifejezőjévé vált (Jellemző például egy SZDSZ-es politikus, Szabó Miklós véleménye az „egzotikus szekták elleni félhivatalos ellenszenvről”: „Ily módon akarják gyengíteni az ellenállást a történelmi egyházak hatalmi törekvéseivel szemben. A buddhizmus-ellenesség a hatalom nyugatellenességének kifejezője: a keleti vallások nyugatról érkeztek hozzánk.”5).

A későbbiek szempontjából fontos, hogy 1991 októberében Németh Géza református, Szeverényi Géza evangélikus és Dobner Győző baptista lelkészek létrehozták az ún. Segítő Barát Munkaközösség nevű szervezetet. Eredetileg a valamely „szektához” csatlakozott fiatalok szüleit mozgósították, azzal a váddal, hogy a fiatalok valamely „szekta” tanításai nyomán szembefordultak a családjukkal. A hamarosan Németh Géza6 egyszemélyes

5 SZABÓ Miklós: A jobboldali radikálisok a kormány cinkosai. In: Népszava, 1992. november 23. 3. p. (Körös László riportja.)

6 Németh Géza (1933-1995) református lelkész, 1956-ban az egyház megújulási mozgalmában való részvétele miatt internálták, majd több helyen (Mór, Ócsa, Érd) volt lelkipásztor. 1971-ben felfüggesztették állásából, csak 1989-ben rehabilitálták. Az