Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Bánkuti Gábor: A szerzetesrendek szétszóratása Romániában
42 Egyháztörténeti Szemle, XVII/1 (2016) Egyházpolitika a kommunista Romániában Romániában az egyház és az állam szétválasztását hangoztató szekularista modell helyett a kapcsolatokat az állami ellenőrzés igénye határozta meg, az egyes vallási közösségek megítélése és a velük kapcsolatos intézkedések együttműködési hajlandóságuk szerint alakultak. Az állam és az egyház kapcsolatának új korszakát az együttműködés jelszavával beharangozó retorika a partnerség feltételéül már kezdettől és alig burkoltan az állami gondnokság elismerését szabta. Az egyházpolitika e fő törekvése az ortodox egyház esetében, átmeneti zavarok után,4 a Moszkvai Patriarchátus tevékeny közreműködésével célhoz ért: az 1948. június 6-án fényes ceremónia keretében beiktatott Justinian pátriárka már Constantin I. Parhontól, a Nagy Nemzetgyűlés elnökétől vette át pásztorbotját, a vallási hatalom jelképét. Beszédében Parhon kiemelte, hogy „a vallási élet elválaszthatatlanul kötődik a román demokráciához és [...] az államnak és az egyháznak segíteniük kell egymást”. Az ortodoxia és az állam közötti együttműködés olyan mintát és hivatkozási alapot teremtett, mely úgy demonstrálta a vallás szabadságát, hogy egyúttal munícióul szolgált az együttműködéstől tartózkodó felekezetek „reakciósként” való megbélyegzéséhez. A Moszkvához, a keleti vallási világközponthoz fűző kapcsolatok a Vatikán elleni szólamokat termékenyítették, és a román görög katolikusok sorsát is előrevetítették. A világi hatalommal való kooperáció lehetőségét vagy lehetetlenségét a hitbéli meggyőződés mellett a társadalmi, etnikai- és felekezeti összefonódások, tradíciók által formált kapcsolatok alakították, az egyházakkal szembeni fellépést az etnikai-felekezeti viszonyok összetettsége is differenciálttá tette. A görög katolikusok számára már 1945-től kezdve aggasztó perspektívát jelentett a szovjet befolyással együtt járó keleti kapcsolat. Az orosz ortodoxia hegemén törekvéseivel és annak politikai allúzióival a román ortodoxok sem azonosultak maradéktalanul. Ebben a helyzetben a románok vallási egyesítésének egy különleges, a szovjet beavatkozást kizáró alternatívája is felmerült. A Maniu-féle Parasztpárt görög katolikus értelmiségi körei egy patriarchátus létrehozását helyezték kilátásba az ortodox és az unitus románok részére a pápa fennhatósága alatt. Hogy e - felvetésben mennyiben játszott szerepet az uniós várakozások továbbélése és mennyiben egy közös, bolsevikellenes álláspont, az nem világos, az viszont Cristian Vasile kutatásaiból tudható, hogy Nikodim pátriárka 1945- ben többször is találkozott Cisar bukaresti érsekkel, és hogy megbeszéléseiken egyikük sem tanúsított nagy lelkesedést a Szovjetunió politikája iránt. Számos olyan ortodox elöljáró és egyszerű hívő vélekedett úgy ezekben az években Romániában, hogy a román nép egységére és karakterére az ateista kommunizmus sokkal komolyabb veszélyt jelent, 4 4 Az 1948. február 27-én elhunyt Nikodim, román pátriárka kezdetben tartózkodóan viselkedett a kommunisták előretörésével szemben. Ld. erről: Lucian N. Leustean: Ortodoxia és állam. A kommunizmus építése a Román Népköztársaságban (1948- 1949). In: Pro Minoritate, 2007. Ősz-Tél, 91-92. p. (továbbiakban: LEUSTEAN, 2007.)
