Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 3. szám - RECENZIÓK - Erdős Zoltán: Gábor Csilla: Laus et polemia. Magasztalás és vetekedés közép- és kora újkori szövegtípusokban.
Recenziók 121 ezekben a szerző egy-egy szöveg, gondolat, tradíció évszázadokon átívelő „életrajzát” írja meg. Megismerhetjük Venantius Fortunatus és a „trubadúr” Aquinoi Szent Tamás himnuszainak sajátos működésmódját, és egy fiktív szent, Remete Szent Pál nagyon is valós kultuszának kiépülését a Szent Jeromos által készített életrajz körül. Ezen tanulmányok közös vonása az is, hogy mindegyikben hangsúlyosan megjelenik az adott szöveghagyomány magyar vonatkozása, legyen szó akár a tradíció tényleges hazai jelenlétéről, akár későbbi fordításokról. A soron következő két tanulmány a vizsgált korszakot és a feldolgozás léptékét illetően egyaránt a kötet további részeihez vezet át: a szerző immár 17. századi magyar katolikus írók műveiben vizsgálja a szentkultusz megjelenési, működési formáit. A legnagyobb figyelmet a korábban alig kutatott Illyés András prédikációinak és legendáinak szenteli, megállapítva: Illyés éppúgy kapcsolódott a középkori hagyományokhoz, mint a legkorszerűbb európai áramlatokhoz, az erkölcsi példaadás ügyét a történeti hitelesség igényével kapcsolta össze (132. p.). A második nagy tematikus egység tanulmányai erdélyi és magyarországi szövegek, prédikációk és emlékiratok vizsgálatával árnyalják, gazdagítják a regionalizmus és nemzettudat jellegzetesen katolikus változatáról kialakított eddigi képet. Bár ennek alapvonalait viszonylag jól ismerjük, az összkép mégis tovább részletezhető és árnyalható; ehhez járul hozzá a szerző korábban alig vagy egyáltalán nem kutatott források aprólékos elemzésével. A tanulmányokból megtudjuk többek között, hogy Káldi Márton prédikációiban jelentős szerepet kapott a zsidó-magyar párhuzam gondolatának egy sajátos variánsa, Csete István műveiben pedig a Regnum Mari- anum-toposz és a szent királyok kultusza a császárhűséggel összekapcsolódva vált a nemzettudat lényeges elemévé. Az eszmetörténeti eredmények mellett filológiai értelemben is alighanem ezek a tanulmányok hozzák a legtöbb újdonságot. Kornis Gáspár emlékiratának kéziratos változatait vizsgálva a szerző korrigálja a szöveg modern kiadásait, az azokon alapuló, igencsak sommás értékeléseket, és a szöveg mindeddig hibás datálását is (2x2-215. p.). A legnagyobb ívű kutatói munkát Csete István és Gyalogi János prédikációinak feldolgozása jelentette. A hatalmas terjedelmű, korábban jószerével nem kutatott kéziratos forrásanyag alapján nemcsak a szerzőségi viszonyok tisztázása vált lehetővé (153., 196. p.), de ezen keresztül újabb vonatkozásokat ismerhetünk meg „a prédikáció használati módját, valamint a szerzői »identitás« 18. századi jellegzetességeit” illetően is (172. p.). Az utolsó blokk három 17. századi - az igaz egyházról, a szentek tiszteletéről és különböző teológiai kérdésekről szóló - hitvita anyagát veszi górcső alá, együttesen érvényesítve az egyház-, a retorika-, illetve a kommunikációtörténet szempontjait. A disputákat a szerző összetett kommunikációs helyzetekként értelmezi: nem csak az egymásnak feszülő érveket és azok irodalmi megjelenési formáját vizsgálja, hanem a vitatkozó felek személyisége, konkrét szándékai, a vita közvetlen történeti és politikai közege is érdekli. Ennek köszönhetően meg tudja ragadni a disputák belső logikáját, pszichés mozgatórugóit és a kommunikációs helyzetben rejlő eredendő aszimmetriát. A konklúzió mindhárom esetben megerősíti Jauss jól ismert megállapítását: „A vitafelek úgy tettek ugyan, mintha a másik oldalon állókat akarnák meggyőzni a maguk igazáról, voltaképpen azonban
