Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 2. szám - RECENZIÓK - Bitskey István: Györkös Attila: „Non debent predicare fabulas". Egy 15. századi franciaországi kézirat példázatainak elemzése és átirata
Recenziók 127 textuellen Wiedergebrauch”) állították össze, ezért igen nehéz, olykor lehetetlen tetten érni az első előfordulást. A magyar kutatók találó kifejezéseivel élve, az exemlpum „szellemi fűszer”, ismét más szóval: „fürge műfaj”, s ez mind különleges mozgékonyságára utal, a legkülönfélébb rendeltetésű szövegekben, kontextusokban, nyelveken fordulhatnak elő ugyanazon tanulságos példák variánsai. Györkös mindezen nehézségek ellenére megkísérelte a példák forrásának felkutatását, s a párhuzamosan közölt szövegek jól illusztrálják az összefüggéseket. Nem bizonyos persze, hogy minden esetben közvetlen átvételről van szó, a szövegek közti rokonság megállapításánál azonban többet mondani aligha lenne szerencsés. Különösen a Vitae patrum volt közkedvelt kútfeje a prédikációszerzőknek, évszázadokig használták e gyűjteménynek a szentek élettörténetéből vett példázatait. Az V. fejezet az exemplumoknak a prédikáció textusába történő beillesztését, beágyazottságát tekinti át. A szerző megállapítása szerint: „A prédikációkban található példázatok programja tehát nyilvánvaló és világos: feladatuk a szentbeszéd tartalmának illusztrálása, képes beszédben való összefoglalása a memorizálás megkönnyítésére és a meggyőzés elősegítésére.” (140. p.) Meggyőző Györkösnek az a konklúziója is, amely szerint a kései ferences prédikációgyűjtemények több eredetiséget hordoznak, mint a hasonló domonkos munkák. Ehhez legfeljebb azt tehetjük hozzá, hogy a ferencesek többnyire a populáris regiszter szónokai voltak, alacsonyabb műveltségű rétegek számára prédikáltak, tehát argumentációjuk színesebbé, vizuálisan érzékelhetővé tételére jóval nagyobb súlyt kellett helyezniük, mint azt a magasabb műveltségű értelmiségi befogadó közösségeknek szólva a domonkosok tették. A VI. fejezet a legtöbb tanulsággal szolgál, mivel a miniatűr történetekből kirajzolódó társadalomkép felvázolását vállalja. Megjelenik a példázatokban a fejedelem és lovag, a klerikus, a polgár, a paraszt, az értelmiségi és a társadalom peremére szorult, kirekesztett személyek meglehetősen hosszú sora is. Feltűnik a történetek szereplői között az elmés módon igazságot osztó bíró (118. sz.), a vétkes pap és a rossz döntést hozó püspök (159. sz.), a kolostori rendbontó szerzetes (207. sz.), a remete (229. sz.), a rossz útra tért apáca (43. sz.), a megcsalt feleség (47. sz.), a misét zavaró táncoló lányok csoportja (209. sz.) és még számos egyéb különleges figura. Jellegzetesen középkori szociális rétegződés bontakozik ki ebből, ez a társadalomkép pedig - Györkös szavaival - „nem túlzottan eredeti. Nincs benne új, nem korszerű.” (198. p.) Ehhez azonban hozzátehetjük, hogy a kortárs Temesvári Pelbárt sem hozott alapvetően újat, műveit mégis Európa-szerte számtalan kiadásban terjesztették egészen a 16. század közepéig. Az újdonság iránti igény ugyan növekedett, de a prédikáció terén valóban újat majd csak az az évszázad hozott, amely a humanizmus értékeit, újszerű tudásanyagát és szemléletmódját is igyekezett beépíteni a vallásos gondolkodásba. A Tubach-féle exempla in decline elméletnek ebből a szempontból van igazsága, minőségileg a 15. században még valóban kevés a változás, meny- nyiségileg viszont tetemesen megnőtt a szövegek száma, s ez a variációk lehetőségét is jelentékeny mértékben gyarapította, egyre sokrétűbb képet festett a kor emberi viszonyairól. Úgy véljük, nem indokolatlan ezt a forrásbázist a mikrotörténelem anyagának tekinteni, belőle a társadalomkép egy sajátos vetületét bonthatja ki a történész.
