Egyháztörténeti Szemle 17. (2016)
2016 / 2. szám - RECENZIÓK - Bitskey István: Györkös Attila: „Non debent predicare fabulas". Egy 15. századi franciaországi kézirat példázatainak elemzése és átirata
126 Egyháztörténeti Szemle XVII/2 (2016) történő utalásokkal látta el, többféle mutatót készített hozzá, így tette alkalmassá az elemzés számára. Munkájának már ez az első lépcsőfoka is igen hasznos hozzájárulás a késő középkori exemplumokból tükröződő világról, egyházi életről, társadalomról és mentalitásról szóló ismereteink bővítéséhez. A könyv hét nagyobb fejezetben veszi sorra a vizsgálat eredményeit. Az első fejezet a téma historiográfiáját, szövegegyüttesét s a vizsgálat módszereit mutatja be. A prédikációkat Györkös egyfajta dokumentumtípusnak fogja fel, eltérően az irodalomtörténészektől, akik irodalmi műfajként, retorikusán szervezett szövegként interpretálják a sermo, a homilia vagy az oratio változatait. Azt természetesen Györkös is pontosan tudja, hogy ezeknek a szövegeknek csak áttételesen van referenciális értékük. Világosan ki is jelöli az exemplum dokumentumértékének korlátáit, s jelzi, hogy „nem feltétlenül a történet hitelességét keresi”, hanem keletkezésének körülményeit, használatának összefüggéseit s a használók (irodalmi kifejezéssel: az értelmező közösségek) mentalitását, szociológiai helyzetét, műveltségi szintjét igyekszik feltárni. Ilyen módon már valóban nem csupán az egyházi irodalom kutatója, hanem a társadalomtörténész vagy az etnográfus is joggal tekintheti forrásnak az exemplumok gyűjteményeit, amelyek így adekvát módon interdiszciplináris vizsgálódást igényelnek. A II. fejezet az Auvergne-ben elterjedt prédikációs gyakorlatot mutatja be, ezen belül képet kapunk a koldulórendek megtelepedéséről és egyre terebélyesedő tevékenységükről, napi életvitelükről, műveltségükről, javadalmazásukról, a társadalomban elfoglalt helyükről. Méltán kap itt hangsúlyt az új típusú s minél színvonalasabb prédikáció iránti igény, ezt a késő középkori szerzetesi kultúráról szóló közismert monográfiájában már Má- lyusz Elemér is határozottan kiemelte. A számtalan Liber Exemplorum, Thesaurus Miraculorum, Florilegium és Speculum éppen a prédikációs gyakorlat megújítását kívánta volna szolgálni, az állandóan ismételt narratív betétek variálódását igyekeztek lehetővé tenni, más kérdés, hogy az igehirdetés terén valódi változás és reform majd csak a protestantizmus fellépésével és az azt követő katolikus újjászerveződéssel valósult meg. AIII. fejezet a vizsgált kódex könyvészeti leírását tartalmazza. A szöveget leíró két kéz közül név szerint csak Ludovicus Peresi ismert, róla alig lehet további életrajzi adatot tudni, de Györkös meggyőzően érvel amellett, hogy francia, s nem olasz származású, miként a korábbi szakirodalom feltételezte. A kódex tartalmát a szerző áttekintő táblázatokba rendezte, ezek pontosan mutatják a kötet szerkezetét. Különösen is elismerésre méltó az a vízjelvizsgálat (76-77. p.), amelynek segítségével - hála persze Delaunay modern vízjelkatalógusának - egészen megbízható módon tud érvelni a pontos keletkezési dátum, azaz 1478 mellett. A példázatok forrásait szemügyre vevő IV. fejezet feladata talán a legnehezebb: a 315 történet közül csupán 37 esetben tüntette fel a kódex írója a forrást, a többi esetben csak a legitur, narrat, dicit és más hasonló kifejezések utalnak arra, hogy bárhonnan származhatott a példázat. Jól érzékeli Györkös, hogy már maga a forrás fogalma is képlékeny ilyenkor, hiszen sok a hasonló történet, változat, félig azonos szöveg, így ezek egyértelműen forráshoz nem is köthetők, arról nem is beszélve, hogy élőszóban is teijed- tek a történetek. Mint egy német kutató megjegyzi: az exemplumgyűjtemé- nyeket sokrétű szöveges újrahasznosítás céljából („für den vielfältigen kon-
