Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)

2015 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szlávik Gábor: Henrike Maria Zilling Tertullianus-kutatásai

8

Egyháztörténeti Szemle XVI/1 (2015)

lomhoz való csatlakozása következtében).12 Majd azt vizsgálja, hogy milyen hatást akart elérni az afrikai egyházatya a keresztény hit védelmében írott műve, az Apologeticum megírásával, és miféle hatalmi ideológiát bontakoztatott ki a ‘Védőbeszéd’ kontextusán belül. Munkája végén a szerzőnő kitér a körülbelül száz évvel később élt, ugyancsak Észak-Afrikából származó keresztény apologéta, a Siccai Arnobius munkájának (Adversus nationes) a tertullianusi Apologeticumma\ kimutatható párhuzamaira is. Zilling itt főként arra a kérdésre keresi a választ, hogy miként sikerült a Siccai Arnobiusnak visszautasítania azt a „pogány” oldalról gyakran hangoztatott megállapítást, miszerint a keresztény hitet, mivel csak nemrég keletkezett, nem lehet hitelt érdemlő hitnek tartani.

Alapvetően azonban Zilling munkája, ahogy ezt már címe is mutatja, egyetlen kérdés vizsgálata köré összpontosul. Nevezetesen arra, hogy miként kíván eleget tenni Tertullianus az Istenben való kizárólagos hit és a császárnak kijáró feltétlen engedelmesség kettős követelményének. Más megfogalmazásban: Zilling könyvében Tertullianus a római államhoz fűződő viszonyának vizsgálatára összpontosít. Közelebbről azt vizsgálja itt, hogy miként dolgozza ki Tertullianus a kereszténység politikai apológiáját.«

A kérdés megválaszolásához a német kutatónő (az Ad Scapulam és az Ad nationes részletes interpretációja mellett) Tertullianus legismertebb művét, a Kr. u. 197-ben keletkezett Apologeticumot veszi részletes vizsgálat alá. Tertullianus, az immáron kereszténnyé lett észak-afrikai ügyvéd és rhétor főként ebben, a törvényszéki szónoklat formáját öltő védőbeszédben kívánja bizonyítani azt, hogy a keresztények lojális, a felsőbbségnek engedelmeskedő alattvalói a Római Birodalomnak, akik mindenkor megfizetik a rájuk kirótt adót. Messze ezen túlmenően pedig Tertullianus kifejezetten azt sugallja, hogy a keresztények lennének a Birodalom igazi alattvalói, mivel ők egyetemesen vallják és hiszik, hogy a császárt maga Isten helyezte magas hivatalába (Ápol. 33,1: noster est magis Caesar, a nostro deo constitutus [‘a császár inkább a miénk, mert a mi Istenünk rendelte őt fö- lénk’]14). * 19

12 A nemrég David Rankintól is részletesen vizsgált kérdésfelvetéshez (in: Tertullian and the Church, Cambridge 1995, küln. 27 skk. és 41 skk; vő. még 91 skk.) ld. Zilling,

19. A téma részletes elemzése Zilling munkájának 41-45. (Teil. I. Kap. 8.) és 45-56. oldalain (Teil. I. Kap. 9.) található.

'3 Mint ismeretes, a hit védelmére főként a filozofikus érvelés eszközeit használó görög apologétákkal ellentétben (példának okáért a vértanúságát Kr. u. 165 körül elszenvedő, majd a keresztény utókortól „filozófusként és mártírként” tisztelt Iusti- nosszal ellentétben) Tertullianus elsősorban a kereszténység politikai apológiáját dolgozta ki.

Városi István fordítása. In: Tertullianus művei (Ókeresztény írók 12), Budapest, 1986, 120. - A kontextus, az Ápol. 33,1 egésze latinul: Sed quid ego amplius de religione atque pietate Christiana in imperatore<m>? Quem necesse est suspiciamus ut eum, quem dominus noster elegit, ut merito dixerim: Noster est magis Caesar, a nostro deo constitutus. Jól láthatóan Tertullianus itt azt a - explicit formáját a Kr. u. II. század első évtizedében Plinius minomál és Dión Chrysostomosnál megjelenő - gondolatot képviseli, miszerint a legfőbb állami istenség, Tertullianusnál a keresztény