Egyháztörténeti Szemle 16. (2015)
2015 / 3. szám - RECENZIÓK - Ivancsó Mária: Száraz Orsolya: Paolo Segneri (1624-1694) és magyarországi recepciója
Recenziók Száraz Orsolya: Paolo Segneri (1624—1694) és magyarországi recepciója. Debrecen, Debreceni Egyetemi Kiadó, 2012. (Csokonai Könyvtár, 49.) 361 old. A17. században tevékenykedő Paolo Segneri neve Magyarországon kevéssé ismert, annak ellenére, hogy az itáliai jezsuita szerzetes missziós módszere és prédikációgyűjteménye a hazai vallási életre is hatással volt a 18-19. században. Száraz Orsolya doktori értekezésének kötetté formált változata Segneri életéhez és munkásságához egyház-, prédikáció-, retorika- és könyvtörténeti szempontok felől közelít. Ezt a fajta változatosságot a szerző azzal indokolja, hogy Segneri fő tevékenységei - a misszionárius, a prédikátor, illetve az egyházi író - különböző, de egymástól elválaszthatatlan, összefonódó szerepek. Ebből az egymásba fonódásból következik, hogy a monográfiában többféle tudományterület szempontjai érvényesülnek. (12. p.) A trienti zsinatnak a vallási életet megújító törekvéseit papi munkája során mindvégig szem előtt tartó Segneri magyarországi hatástörténetét bemutató kötet aprólékos filológiai kutatás eredménye, kompakt, lezárt munka, ugyanakkor a szerző nem mulasztja el jelezni azt sem, ha egy-egy kérdés bővebb kifejtése további kutatást igényel. A trienti zsinatnak a népi vallásosságot érintő intézkedései (a vallási ismeretek gyarapítása, a vallásgyakorlás kanonizált formáinak megtanítása a babonák, „eretnekgyanús”, az egyház által elfogadottól eltérő rítusok helyett, a hit elmélyítése) meghatározóak Segnerinek a kötet második nagy fejezetében bemutatott missziós tevékenységével kapcsolatban. A jelentős részben a szerző által — olaszországi és hazai archívumokban - feltárt források kapcsán Száraz Orsolya arra utal, hogy a népmissziókról szóló, főként szerzetesrendektől származó jegyzőkönyveket, leveleket fenntartásokkal kell olvasni. A misszionárius atyák ugyanis igyekeztek saját tevékenységük eredményességét kiemelni akár azzal is, hogy jelentéseikben a valódinál kedvezőtlenebb színben tüntették fel az érkezésükkor tapasztalt helyzetet. Az azonban bizonyos, hogy a misszió sikerességének fokmérőjeként funkcionáltak azok a kimutatások, amelyekben a szentségekhez (gyónás, áldozás, házasság) járultak számát tartották nyilván (55. p.). Segneri a maga kialakította missziós módszerrel nagy tömegekre tudott hatni. A szervezési feladatokról a következőket lehet tudni: ,A segneriánus misszió jellegzetessége, hogy több, nyolc-kilenc napos misszió követi egymást ugyanabban az egyházmegyében. A misszió központjának kiválasztásában a fő szempontot a közelség, a könnyű megközelíthetőség jelenti. A cél: minél nagyobb tömegek részvétele. Az egyes állomások ezért hat mérföldnél nem lehetnek távolabb egymástól. A missziós időszak húsvét után kezdődik, és szeptemberben ér véget.” A résztvevők általában egy domboldalon foglaltak helyet, ahol társadalmi rang és nemek szerint különültek el (62-63. P-)A missio Segneriana sikerességét az is bizonyítja, hogy Itália-szerte folytatói akadtak nemcsak a jezsuiták, hanem még a ferencesek között is. A Segneri-féle missziós módszer utóéletéről szólva azonban azt is megjegyzi Száraz, hogy „[a] kiemelkedő tehetségű és elismert segneriánus misszionáriusok tevékenysége ellenére Itáliában már a 17. század végén, majd a 18.
