Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Tamási Zsolt: A felcsíki római katolikus papság az 1848/49-es forradalom és szabadságharcban
80 Egyháztörténeti Szemle XV/4 (2014) i datálással.11 Ilyen körülmények között sokatmondó, hogy a felcsíkiak augusztus közepén valóban a teljes tájékozatlanság jegyében a zsinati 25 pontos kérdéskör helyett csak a 4 pontos, májusi petícióra reagáltak, ami akkor már egyrészt nem aktuális, másrészt tematikája nem a zsinati tárgyalási pontok összegzése. A jegyzőkönyvükből kiderül ugyanakkor, hogy a sajátos problémák tárgyalását az egyházmegyei zsinaton szükségesnek látták tárgyalni, így anélkül, hogy tudtak volna arról, hogy a papság jövedelme zsinati tárgyalási pont, kitértek a székelyföldi javadalmazási formára, a kepe körüli kérdésre. Ennek eltörlését erőteljesen hangsúlyozva, nagyon részletesen vázolták a kepézéssel kapcsolatos problémákat. Rámutattak, hogy „a mostani gabona kepe adás annyira elfajult és távozott a régi jó rendszertől, hogy nintsen ember, sem törvény amely azt a maga igazi állására visszahozni képes volna. Azért teljesen lehetetlen a székely papságnak azzal megmaradni és elégedni, vagy azt azzal többé kínozni és a hívekkel együtt kárhozatba dönteni kívánni, mikor ez az egymás közötti versengések szüntelen folyása miatt a bizodalmát nemcsak nagyon csökkenti, sőt sok helyeken az idegenkedésnek és csaknem gyűlölködésnek olyan fokára éleszti, hogy a lelkiekben is üdvösen eljárni mintegy lehetetlen legyen.” A kepe helyett csupán ospora fizetésére hajlandóak a hívek, amit egyébként csak azok szoktak fizetni, akiknek semmi sem terem. Tehát a lakosság szívesen szabadulna ettől a tehertől, „ezeknek ítéletében, sem az emberek önkéntes jóságában semmit nem lehetvén bízni”. Ha már a hívekre nem is lehet bízni az egyházi személyzet fenntartását, azt végképp nem tartották jó megoldásnak, hogy „a lelkész örökös perlekedésbe, panasz és viaskodásba élve nyelje mindennapi panaszos és keserű falatját”. Ezen az okok miatt egyértelműen megállapították, hogy a „mostani kepeadás módja (mely a nyert szabadsággali visszaélés miatt máris sok helyeken nagy zűrzavart okozott, melynek lecsillapítása és illetőségünknek beszolgáltatása iránt a nagy tanácsnak figyelmét és intézkedését kérni nem szűnünk) keresztényi módon gondolkodva tovább így fenn nem maradhat”. Megfogalmazva a kepe eltörlésének fontosságát, a kárpótlás módjára is megoldást javasoltak: az 1848. évi 13. törvénycikk értelmében adandó kárpótlásokat a kepe megszüntetésével járó anyagi veszteségre is kiteijesztendőnek tartva. Javaslatuk része, hogy a papnak járó kepét ne a pap, hanem az állami hivatalok által gyűjtessék be, s így indirekt módon részesüljön a pap az anyagi támogatásban. Ez utóbbi kérésük újra csak azt bizonyítja, hogy a forradalom kezdetén történt változásokról tudtak, így a pozsonyi törvénykezés egyházat érintő cikkelyeiről is, utána viszont egyre inkább elszigetelődve alig szereztek tudomást a történtekről. Mindez arra utal, hogy egy jelentős kommunikációs probléma lépett fel a felcsíki kerület esetében. A püspöki közvetítéssel vagy a püspöki közvetítést megkerülő formában érkező kormányrendeletek, ületve az egyházi belső kommunikációt biztositó püspöki rendeletek továbbítása a kerületi papsághoz a főesperesi hivatal közvetítésével történt meg mindenhol. Jogosan feltételezhető, hogy a felcsíki térségben a főesperesi közvetítés hiánya miatt lép fel az információhiány. Tudjuk, hogy a felcsíki esperes, Potyó Ferenc nem tanúsított túl nagy érdeklődést a bekövetkezett változások iránt. Ennek egyik jele, hogy a 11 Petíciós jegyzőkönyvek. — GYÉFKL. Pl. 824/1848.
