Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 3. szám - RECENZIÓK - Eperjesi Zoltán - Hornyák Máté János: Arndt, Agnes: Rote Bürger. Eine Milieu- und Beziehungsgeschichte linker Dissidenz in Polen
Recenziók 121 kulturális elöljáróságairól van itt szó, akik magas rangú pártfunkcionáriusok és professzorok utódai voltak. Gazdasági-társadalmi szempontból megállapítható, hogy az illetékesek egy kiváltságos és művelt középosztályhoz tartoztak. Következésképpen nagyrészt a kommunizmuson belüli saját ellenzékiség kitermeléséről van szó. Viszont ezek a disszidensek nem akarták a rendszert megbuktatni, továbbá kezdetben sajátos szocialista identitással rendelkeztek.5 Arndt szerint ezek viszonylag zártkörű csoportok, ahol a tagok hatásosan kommunikáltak egymás között. Felmerülhet a kérdés, hogy mennyire számítottak a disszidensek ténylegesen értelmiségieknek. A korai másként gondolkodók nagyrészt a szocialista dialektika szempontjai szerint érveltek, nagyjából mind ateisták voltak és jórészt izraelita családokból kerültek ki. A lengyel társadalmi-gazdasági viszonyok szigorú figyelembevételével az is megfigyelhető, hogy a vizsgált - főként városi — disszidensek nem sorolhatók a legfelsőbb értelmiségi körökbe. Habár a nagytöbbség mély katolikus identitással rendelkezett, de hozzájuk viszonyítva az ellenálló személyek magasan képzett elvtársaknak számítottak. Meglepő tény, hogy a korai lengyel ellenzékiség előzményei nem a kommunistaellenes katolikus népességből kerültek ki, hanem éppen ellenkezőleg: a meggyőződéses ateistákból. A történészt pontosan ez a szokatlan jelenség vizsgálata ösztönzi további feltárásokra, és közben különleges folyamatokat tanulmányozhat. A kollektív biográfiákon keresztül az olvasó összképet kap a lengyel ellenzékiség előfutárairól és arról, hogy miként jött létre egy korai, több nemzedékből álló ellenálló csoportosulás Lengyelországban. A kutató elsősorban a generációs különbségek alapján igyekszik kategorizálni a bemutatott személyiségeket. Az első nemzedék tagjai a századfordulón születtek, és már a két világháború közötti időszakban is a baloldalon tevékenykedtek. A második nemzedékbeliek a húszas-harmincas években jöttek világra, és közvetlen élményeik voltak a második világháborúról. Ellenben a harmadik korosztály tagjai, akik már a világháború után születtek, inkább csak közvetetten szembesülhettek a világégés bonyodalmaival, és már csak kommunista szűrőn keresztül jutottak ismeretekhez. Arndt az első két generáció fiatalabb vezetőit vizsgálja leginkább, ami érthető is, hiszen belőlük kerültek ki a legjelentősebb ellenállók, vagyis Jan Józef Lipski (1926-1991), Leszek Kolakowski (1927-2009), Jacek Kuron (1934-2004) és Adam Michnik (1946-). Az olvasó megtudhatja, hogy a disszidensek inkubátora egy tudományosan körülírható környezet, mely jellegzetességeiben jól elkülöníthető a lengyel többségi társadalomtól. A világi és egyházi élet különféle elemeiből arra lehet következtetni, hogy a korai ellenzéki csoport tagjai egy igen előkelő és sajátos társadalmi környezetből származtak. A kutató érdeklődése pontosan e különleges szociális háttér mibenlétének a feltárására irányul. Közben megállapítja, hogy a rezsim bukását bő huszonöt éven át intenzív eszmecsere előzte meg, mely különféle informális csatornákon és kapcsolatokon keresztül működött. Ide olyan elemek is beköthetőek, mint a jól átgondolt ellenállási stratégiák és jó adag spontán tömeges elégedetlenség. 5 Jacek Kuron visszaemlékezéseiben ez így csapódik le: „Mi úgy hittünk a szocializmusban, mint a szabadság királyságában.” (91. p.)
