Egyháztörténeti Szemle 15. (2014)
2014 / 2. szám - RECENZIÓK - Szatmári Judit: Baráth Béla Levente: Hegymegi Kiss Áron Tiszántúl millennium kori püspöke
Recenziók 137 meghatározta, hogy a szabadságharc után az önkényuralom évtizedében miként foglalt állást az autonómia kérdésében. Az uralkodó által kiadott protestáns pátens (1859) elleni országos tiltakozás aktív résztvevői közül többen esperesi, püspöki, főgondnoki tisztet nyertek el (Török Pál, Balogh Péter, Zsarnay Lajos, Ráday Gedeon, Tisza Kálmán). A szatmári egyházmegye tisztújító gyűlése 1860-ban emelte Kiss Áront az esperesi székbe, melyet harmincegy éven át töltött be. Esperesként gondosan vizitálta az alá tartozó eklézsiákat, lovai „a tractus mártírjai” nevet kapták a folyamatos útonlét miatt, helyüket csak fokozatosan vették át a kiépülő vasúti hálózat vasparipái. Templomok, templomtornyok, parókiák, tanítói lakások, iskolák épültek, újultak meg, harangok, orgonák kerültek a templomokba az energikus esperes és gondnoktársa, Vállyi János közreműködésével. A középfokú oktatás terén a már említett szatmárnémeti gimnázium és felsőbb leányiskola felfejlesztése is ekkor kezdődött. Az 1881-es debreceni zsinat aktív tagjaként ott volt az egységes magyar református egyház megszületésénél. Addig a négy magyarországi református egyházkerület önálló életet élt, csak bizonyos közös ügyekben értekezett egymással, ezután jött létre az erdélyi református egyházzal kiegészülve az országos tanácskozó szervezet, a konvent. Kiss Áron egyháztörténeti munkásságával, a 16-17. századi egyházi kánonok összegyűjtésével és magyar nyelven történő kiadásával (mai napig használt kiadások) hozzájárult a zsinati előkészítő munkálatokhoz, a partikularizmusban élő egyházkerületek egységesítéséhez. Pályafutásának megkoronázása volt 1892-es püspökké választása - Fények és árnyak (1892-1908) -, melyet elősegített, hogy egykori egyházmegyei gondnoktársa, Vállyi János ekkor már a tiszántúli egyházkerület főgondnoka volt. Negyvenkilenc évi porcsalmai lelkészség után költözött Kiss Áron Debrecenbe, hogy a püspökséggel együttjáróan a Nagytemplom lelkésze legyen. A tiszántúli református egyházkerület századvégi állapotának bemutatásával Baráth Béla kitűnő hátteret rajzol (102. s köv. p.), hol is kellett átvenni a kormányzói tisztet a hetvenhatodik évében járó Kiss Áronnak: a „mai közép-európai mértékkel mérve országnyi területen”, az agrárkonjuktúra évtizedében, a modernizáció korszakában, amikor a városok felduzzadtak, óriási gyülekezetek keletkeztek, másrészt a tanyásodás révén a tanyákon élők lelkigondozása, iskoláztatása várt megoldásra. A hatalmas kiterjedésű kerületben a reformátusság egyes megyékben nagy többségben élt, míg a széleken-végeken sok helyütt elenyésző kisebbség volt, amely egyúttal nemzeti kisebbséget is jelentett. Kiss Áron „egy sokféleképpen. megosztott és kiélesedő konfliktusokkal jellemezhető korszakban töltötte be magas egyházkormányzati tisztét” (126. p.), és idős kora, gyengülő ereje ellenére igyekezett maradandót alkotni. Szívügye volt az iskolák kérdése, a debreceni kollégium felfejlesztése egy majdani református egyetemmé. Az egyházpolitikai törvények meghozatala idején épült meg a gályarab emlékmű Debrecenben 1895-ben. A millennium évében a református egyház képviseletében a püspök ott volt a nagy Magyarország történelmi helyszínein tartott ünnepségsorozaton - Pusztaszer, Munkács, Dévény, Vaskapu. 1899-ben a főrendiház tagja lett, mint a hivatalban legidősebb három református püspök egyike, sőt 1900. október 13-án korelnökként az ülés elnöke volt. Az 1848-as hagyományokat ápoló Kiss Áron - március 15-i ünnepségek,
