Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
64 Egyháztörténeti Szemle XIV/1 (2013) csak részben tartozik a kinyilatkoztatás körébe. Azt a természetes értelem is felismerheti, bár a bűn következtében tisztánlátása erősen meggyengült. Melanchthon a tapasztalati tényekből indul ki. Pogány próféciákból és kísértetek megjelenéséből Platón, Cicero és mások mind arra a következtetésre jutottak, hogy következnie kell egy másik életnek a halál után. A keresztények azonban sokkal biztosabb forrásból - a próféták tanításából és bibliai példák egész sorából - tudhatják ugyanezt. Ez a kettősség az egész fejezeten végigvonul a Commentariusban, a kettős ismeretelméleti megalapozástól kezdve a morális érv különböző változataihoz való többszöri visszatérésen keresztül egészen az Arisztotelész-értelmezésig. A gondolat- menetben Melanchthon egyfajta húzd meg-ereszd meg logikát követ. Újra meg újra kijelenti, hogy a racionális érvek hasznosak, aztán újra meg újra korlátozza az érvényüket azzal, hogy csak annyiban állják meg a helyüket, amennyiben egybeesnek a keresztény tanítással, a többi mind csak légből kapott ostobaság. Hogy visszatérően hangsúlyozza, az ókori filozófusok bölcsességére való hivatkozással jó ügyet szolgál, azt sejteti, tartott tőle, hogy esetleg másként is lehet értelmezni ezt a lépését. Amikor a Commentarius utolsó fejezetéről írva Kusukawa kijelenti, hogy „ebben a szakaszban Melanchthon nem használja a filozófiát a lélek halhatatlanságának igazolására”,72 nyilvánvalóan túllő a célon, és túlzottan leegyszerűsíti a helyzetet. Szigorúan véve ez a kijelentés még a Liberre vonatkozóan sem állja meg a helyét, bár ott már sokkal világosabb a reformátori képlet. A Commentariusban Melanchthon nem húz éles határt a lélek halhatatlanságának és a test feltámadásának a dogmái közé. Szinte azonosként kezeli a kettőt, amelyek inkább csak konkrét tartalmi részleteikben különböztethetők meg. A kettőről együttesen állítja, hogy határozottan és világosan az isteni bizonyságokból tudhatok, de a természetes értelem számára is felismerhetők, noha ez a felismerés a bűn következtében sokkal gyengébb és ködösebb, mint a kinyilatkoztatás. A második nagy egység elején ezért „különösen is fontos”-nak (peculiaris)72 73 74 nevezi a lélek halhatatlanságának — testtől független létezésének - kérdését: vagyis ez a témán belül kiemelt jelentőségű részletkérdés. 1553-ban azonban ugyanezt már „egy másik” (alia)74 kérdésnek tartja. Ekkorra a két tanítást határozottan elválasztja, illetve megkülönbözteti egymástól. Ez a Liber utolsó fejezetének nagy újdonsága, mert ezzel párhuzamosan szétválasztja az értelemmel megismerhető igazságot attól, amit csak a kinyilatkoztatásból tudhatunk, és a két distinkciót páronként egymáshoz rendeli. A lélek halhatatlansága természetes értelemmel is belátható, a test feltámadása azonban csak az egyház isteni kijelentésen alapuló tanításából ismerhető meg. Ezért lesz a lélek halhatatlansága immár „egy másik” - a fejezet elején tárgyalt örök élet témakörével bizonyos mértékig szembeállítható - kérdés. Az alius és alienus közti etimológiai kapcsolat pedig arra is emlékeztet, hogy az elhatárolás itt az evangéliumtól megkülönböztetett törvény (opus alienum) értemében is fennáll. 72 Kusukawa, 1995. 98. p. (saját fordítás); az eredetiben: „Melanchthon never uses philosophy in this section to prove the immortality of the soul.” 73 Commentarius. 308. p. 74 CR. 13:173 = MSA. 3:366.25.
