Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
58 Egyháztörténeti Szemle XIV/1 (2013) Ez az alapvető tartalmi átrendezés a szöveg szerkezetén is világosan felismerhető. Az egész fejezetben az itt következő szakaszban - a lélek halhatatlansága mellett szóló filozófiai érvek körében - találkozunk a legjelentősebb átrendeződéssel, ami természetesen az episztemológiai részben látott módosítások leképeződése. A Liber gondolatmenete hosszúságban itt éppen a kétszerese a Commentariusénak. Az utóbbi három mozzanatból épül fel. Melanchthon először egy komplex platóni érvet ismertet, amelynek bizonyító erejét maga is igen nagyra tartja, s amely a Literben is visz- szatér, ahol majd részletesen is tárgyalom. A bűn intellektuális következményei azonban beárnyékolják a ragyogását, és az adott körülmények között nem mondhatunk le a morális érvről sem, amit Melanchthon itt újra elővesz. Harmadik lépésben pedig ehhez még „hozzá kell venni a mennyei bizonyságokat”«6 is, mert végső soron csak azok csalhatatlanok. Teljes kört írunk tehát le az 1540-es szövegben, a bibliai textusoktól az észérvekhez való visszatérés fokozatosan újra visszavezet a kinyilatkoztatáshoz, ahogy az értelem jelentősége, illetve megbízhatósága lépésről lépésre halványul. Melanchthon számára az egész fejezetben érezhető nehézséget okoz, hogy az értelem és a kinyilatkoztatás között megtalálja a helyesnek érzett viszonyt. Az utóbbi nyilvánvalóan meghatározó számára, de az előbbiről sem szívesen mond le. A Commentariusban uralkodó „több-kevesebb” („tisztább-homályosabb”) modell azonban nem hoz megnyugtató megoldást. A gondolatmenet önmagába többször is visszatérő szerkezete jól mutatja, hogy minden megtaláltnak vélt egyensúlyi pont instabil. Onnan a kinyilatkoztatás gravitációs erőterében hamar továbblendül az érvelés. Ugyanakkor a filozófiatörténeti adalékok, a pogány gondolkodóktól ránk maradt érvek sem hagyhatók mindenestől figyelmen kívül, azok is szóhoz akarnak jutni, s követelik az őket megillető helyet. A dilemmát azonban majd csak a Liber paradigmaváltása tudja feloldani. Az átdolgozott szöveg szerkezetileg is világosabb. A szakasz törzsét egy rövid bevezető után három érv kifejtése adja. A téma bevezetése elsősorban Platónra«? hivatkozva mutatja be a filozófusok nézetét a halhatatlanságról. A Commentarius első részéből már ismert - de az átdolgozáskor kihagyott - jelenések (kísértetek) és a Plutarkhosz-hivatkozás (naxoszi Korax«8) is ide kerülnek mint a pogány nézeteket megalapozó tapasztaláti tények. Új - és némiképp meglepő — mozzanat, hogy Melanchthon ehhez saját személyes élményeit is hozzáteszi megerősítésül: „Magam is láttam néhány jelenést, és ismerek sok hitelt érdemlő embert, akik határozottan állították, hogy ők maguk nemcsak láttak ilyeneket, hanem sokáig beszélgettek is velük.”«9 A reformátor számára a jelenések tehát egyetemesen elérhető - és a kinyilatkozástól független - tapasztalati alapot szolgáltatnak a halhatatlanság tételezéséhez. A tételt azonban egyáltalán nem tekinti ennyivel bi- * * * * *- nem veszi észre a tárgyukat illető és Melanchthon által itt már gondosan megfogalmazott különbségtételt (egyenesen az „egyéni emberi lélek feltámadásá”-vó\ beszél: „die Auferstehung der individuellen, manschlichen Seele”. FRANK, 1993. 359. p., kiemelés tőlem - A Szerző), s ezzel jelentősen félreérti az elemzett szöveget. «6 Commentarius. 314. p. «7 Vö. Phaidón. 8oe-8ia.c-d. «8 De sera numinis vindicta. 5óod. « CR. 13:175 = MSA. 3:368.34-37.
