Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
52 Egyháztörténeti Szemle XIV/1 (2013) azt a szélesebb tételt, hogy a kettő éles'megkülönböztetése és szembeállítása idegen a 16. századtól. * * * Melanchthon gondolatmenetének alapszerkezete a De anima zárófejezetének mindkét változatában hasonló. A bevezetés középpontjában Jézus Krisztus áll, mindkét esetben ő jelenti a kezdőpontot. Am amíg a Commentarius Jézusnak az utolsó ítéletről szóló tanításából indul ki, a Liber Krisztus feltámadásának példájával kezdi. Az azonban összeköti a két kiadást, hogy a halhatatlanság tételét Melanchthon mindkettőben a feltámadás tárgyalásához köti, mintegy abból vezeti le. A lélek testtől való elvá- laszthatóságának és önálló túlélésének kérdése az érvelésnek csak egy jóval későbbi pontján merül fel. A fejezet a bevezetés után három nagy egységre tagolható. Az első a túlvilági lét ismeretelméleti kérdéseit tekinti át, a második a lélek halhatatlanságának szorosabban vett kérdésével foglalkozik, a zárószakasz pedig a voltaképpeni Arisztotelész-kommentárt tartalmazza, s ezt követi egy rövid összegzés, amely egyszersmind az egész mű lezárása is. Az átdolgozás során a legjelentősebb változások a bevezetést és az első - episztemológiai - fő részt érintették. A Commentarius felütése tehát az utolsó ítéletről szóló jézusi tanítás: „Az Isten Fia érthetően tanított minket az örök életről, amelyet majd ez után az élet után élünk, és bizonyságot tett arról, hogy minden halott vissza fogja kapni a testét, továbbá hogy az istenfélők, akik engedelmeskedtek az evangéliumnak, örök örömben fognak élni, és az Istennel való közösséget fogják élvezni, Isten ellenségei viszont borzalmas és örökös kínoknak vettetnek alá. Véssük lelkűnkbe ezt a tanítást, és ne hagyjuk, hogy szemfényvesztő gondolatok kiszakítsák onnan! Egész életünkben tartsuk szem előtt azt az.igazságos ítéletet, amelynek a halál után majd mindnyájan alávettetünk: törekedjünk arra, hogy Istennel szemben tiszteletteljes félelmet tanúsítva és az evangéliumnak engedelmeskedve erre az ítélőbíróra irányítsuk gondolatainkat!”20 A tanítás komolyan vételére való biztatás kettős funkciót tölt be. Egyrészt - névértéken mint életprogram - illeszkedik az egész mű említett etikai célkitűzésébe: arra neveli az olvasót, hogy éljen tisztességes életet. Másrészt a következő gondolatmenet megalapozásául is szolgál, ehhez az alaptételhez kapcsolódik a lélek halhatatlansága is, amelyet bizonyítani akarunk. A halhatatlanság voltaképpeni tételezését azonban még megelőzi egy ismeretelméleti vizsgálódás négy lépésben. Melanchthon először kategorikusan kijelenti, hogy idézett kiindulópontja kinyilatkoztatott igazság, nem az értelem felismerése: „Mindezt mennyei kijelentésekből, nem pedig filozófusok fejtegetéseiből tudhatjuk.”21 A következő mondat siet tisztázni, a bűn következménye, hogy a 20 21 Commentarius. 303-304. p.; vő. 17. sz. jegyz. Commentarius. 304. p.
