Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Ittzés Gábor: A Commentariustól a Liberig. Melanchthon a lélek halhatatlanságáról
50 Egyháztörténeti Szemle XIV/1 (2013) septem (1543) című könyvére, amelyben a padovai tudós - saját boncolásai alapján - számos ponton vitába szállt az orvostudomány évezredes tekintélyének számító Galenusszal.12 Ez az 1553-as átdolgozás legnagyobb újdonsága, de magán a zárófejezeten közvetlen nyomot nem hagyott, ezért a kérdés további vizsgálatára itt nincs lehetőségem. A mű értelmezése szempontjából fontos, hogy világosan lássuk a De anima helyét az egyetemi curriculumban. Ezt a helyet érdekes kettősség jellemzi. Egyrészt a tankönyv a filozófiai vagy bölcsészettudományi kar (facultas artium) diákjai számára készült, célközönsége tehát nem a teológushallgatók (és nem a medikusok). Másrészt viszont - ahogy azt Vivian Nutton és Sachiko Kusukawa meggyőzően kimutatták13 14 - ez a természettudományos tudásanyag, illetve ennek az anyagnak a melanchthoni feldolgozása egy nagyobb oktatási reformprogramba illeszkedett, amelyet alapvetően határoztak meg teológiai szempontok.^ A skolasztika hagyományai összeegyeztethetetlenek voltak a reformátori felismerésekkel, a nagy középkori szintézis hit és tudás, kinyilatkoztatás és filozófia között tarthatatlanná vált. Ugyanakkor a törvény és evangélium közti reformátori különbségtételből nemcsak az értelem hasznavehetetlensége következett az istenismeret területén, hanem a tágan értelmezett - mai fogalmaink szerint a természet- és társadalomtudományokat is magában foglaló - filozófia létjogosultsága is a törvény - vagyis az e világi élet és tudás — keretei között. Ez magyarázza az egész vállalkozás etikai orientációját js, hiszen a reformátori felfogásban az erkölcs éppen az emberi együttélés értelem vezérelte szabályainak összessége. Melanchthon a lélek halhatatlanságát tehát egy filozófiai tankönyv keretében tárgyalja, s ez önmagában is sokat előrevetít felfogásából - különösen, ha felidézzük, hogy teológiai főművében, a Loci communes különböző kiadásaiban ilyen „teológiai közhely” nem szerepel, csak a feltámadás bukkan fel locusként a későbbi kiadásokban. Másrészt viszont Melanchthon az utolsó fejezetet szenteli a kérdésnek, s ez a strukturális döntés is jelentős mozzanat. Az anyag ilyenfajta elhelyezése nem következett az arisztotelészi alapszövegből. Azok a passzusok, amelyeket ez a fejezet kommentál, nem alkotnak összefüggő egységet a ÍTepi J'vxrjs' végén, hanem jóval korábban elszórtan találhatók. De nem csak az elhelyezésben jelentős a különbség, mennyiségileg is háttérbe szorul Melanchthonnál az alapszöveg. A reformátor a zárófejezetből csak mintegy 4%-ot szentel Arisztotelész tárgyalásának. A fejezet központi kérdését azonban gazdagon kontextualizálja és alaposan körüljárja, vagyis alkalmazza rá a loci módszert. Ez pedig a strukturális megoldást is segíthet megérteni: a lélek halhatatlanságát 12 Ahogy Nutton hangsúlyozza (Nutton, 1993. 21-22. p.), Melanchthon mindkét kiadásban maximálisan törekedett arra, hogy naprakész anatómiai tudást közvetítsen, ez önmagában tehát nem a Liber újítása. A De humani corporis fabrica megjelenése előtt írt Commentarius esetében azonban a cél megvalósítása még a görög orvostudomány modern - humanista - eszközökkel történő feldolgozását jelentette. Vagyis az 1. kiadás Galenus-hivatkozásai sem „középkori” maradványok Melanchthon szemléletében, hanem ugyanúgy a szerző korszerűségének jelei, mint majd az 1553-tól helyükre lépő vesaliusi ismeretek. >3 Hivatkozott műveikhez ld. 8. sz. jegyz. 14 Vö. Frank, 1993.354. p.
