Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)

2013 / 4. szám - RECENZIÓK - Mártonffy Marcell: Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában

Bánkuti Gábor: Jezsuiták a diktatúrában. A Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya története, 1945-1965. Budapest, L’Harmattan - Jézus Társasága Magyarországi Rendtartománya — Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 2011. (Közelmúltunk hagyatéka) 270 old.

Amikor nem történész olvas történetírói munkát, elsősorban tanul, s ha megpróbál számot adni a tanultakról, úgyszólván felelőtlenül teheti: nem feladata sem az autoritativ jóváhagyás, sem a megalapozott bírálat. A laikus ráadásul mintha több joggal hivatkozhatnék a lehetséges vagy akár tetszőleges olvasatok feltérképezhetetlen hálózatára, az írói szándék és a befogadás aszimmetriájának termékenységére. Mindazonáltal remélheti, hogy a megértés szeszélyes közegében közös tudás képződik, s talán historiográfiai megbízhatóság dolgában is ráhagyatkozhat a szöveg nyelvi meg- formáltságának értékeire, mondhatni sajátos poétikájára: az előadás mikéntjére, a feltárt tények elrendezésére. Márpedig Bánkuti Gábor Jezsuiták a diktatúrában című kötetében ez utóbbi egyértelműen a minőség indikátora. A szerző messze nem csak felhalmozott ismereteit adja közre. Mondandójának megformálásával, az elbeszélő hang megtalálásával alighanem a múlttal kapcsolatos — következésképp a jelent és a jövőt is formálni hivatott - közmegegyezéshez járul hozzá.

A bőséges dokumentáció láttán az elbeszélés duktusát követve, a tárgyilagosság és az indokolatlanul gyanúba kevert szubjektivitás arányait latolgatva az olvasó óhatatlanul szembesül az eltérő perspektívák dilemmájával. A kötet szerzetes szereplői olyan közelmúltbeli történések részesei, amelyeket bizonyára másképpen őrzött meg a rendi hagyomány, alkalmasint a jezsuita legendárium, és másképpen rekonstruál a kutatói szakszerűség. Hiánytalan kép természetesen egyik látószögből sem alkotható, de szerző és olvasó együttműködésében az írás szükségszerű absztrakciója többletlehetőséggé változik. A kompozíció műgondja, miközben az egyes életek külön-külön valóságában s a megidézett sorsok tapasztalati teljességében csak jelzésszerűen részesítheti az olvasót, az életrajzokat, a hivatalos papírokat, a kortörténeti mozzanatokat új dimenzióban egyesíti az ismerős közhelyek síkja fölött: regényes narratívát épít fel. Holott látszólag mi sem áll távolabb állambiztonsági aktáktól, népbírósági ítéletektől, a BRFK Politikai Nyomozó Osztályának feljegyzéseitől, mint a szépirodalom. A diktatúra hagyatékát olvasni, kivált nagy mennyiségben, rendkívül monoton és fárasztó tevékenység, amelyet a történetíróval való együttérzés sem feltétlenül tesz elviselhetőbbé. Ugyanakkor mégis maga a nyelvezet az, ami folyamatosan továbbsegíti az olvasást: az egyhangú iratok leiratainak és az ismétlődő, egyforma cselekvések leírásának egymásra vetülése, az ideológia nyelvi és az önkényuralom karhatalmi működésének precíz unisonója. Ebben a regényben például nincsenek, vagy alig vannak párbeszédek, csupán akció van - zúdul a cselekmény, és valamiféle megállíthatatlan gépezet jár. A diszkurzív és a fizikai erőszak mechanizmusa gyárt ellenségképet és nyeli be egyre mohóbban a kép alapján azonosított ellenséget. Szinte várjuk, hogy mikor harap még nagyobbat, nem csak emberi táplálékába, hanem abba az elképzelt normalitásba is, amelynek valóságos helyét elfoglalja.