Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 4. szám - BESZÁMOLÓK - Kerényi Ádám: A történelmi egyházak és a holokauszt Csehszlovákiában és Magyarországon, 1938-1945
A történelmi egyházak és a holokauszt Csehszlovákiában és Magyarországon 117 tartott. Ebben röviden vázolta az alapítvány és a jelen kutatás érdekes történetét, kitérve a projekt munkahipotéziseire, módszerére, a feltárni kívánt forrásokra. Előadását az elnök asszony a deportálások szemtanújának, Márai Sándornak Hallgatni akartam című naplójából való felolvasással zárta: „A gettókat általánosan és kötelezően megvalósítják, minden tízezernél magasabb lélekszámú magyar városban, ahová beterelik a környékbeli falvak zsidait is. Losoncon ma reggel kezdték meg az átköltöztetést. Amíg írok, ablakom előtt zörögnek a kordék, melyeken nyomorult emberek tolják szegényes, rongyos holmijukat. Úgy érzem magam, mint Josephus Flavius, mikor Titus és Vespasianus elküldték Jeruzsálem falai alá, hogy lássa és írja le Jeruzsálem pusztulását. Ha túlélem, leírom.” Az elnök asszony megnyitóját követően Jakab Attila bevezetőjében hangot adott annak az álláspontnak, hogy a felszínesség és ismerethiány az oka annak, hogy a 19. század végén Magyarországon kibontakozó politikai katolicizmus, valamint a két világháború közötti „keresztény kurzus” hol kifejezetten, hol látensen a magyar társadalom problémáinak gyökerét a „zsidó elem” túlsúlyában, a keresztény erkölccsel szembeszegülő „zsidó szellemben” jelölte meg. Mindez mintegy törvényszerűen találkozott a modern politikai antiszemitizmussal, amely a zsidók gazdasági és társadalmi befolyása ellen hirdetett harcot. Ily módon a magyar antiszemitizmus tulajdonképpen a kereszténység talaján fejlődött ki, azzal mindig is szervesen összefonódott. A megnyitókat a Szlovák Köztársaság képviselőjének rövid előadása követte magyar és szlovák nyelven. A protokolláris periódust követően Simon Attila A holokauszt és a dunaszerdahelyi keresztény társadalom című előadásában a korabeli közbeszédben „Kis-Palesztinaként” emlegetett csallóközi város zsidó közösségének vészkorszakát mutatta be. A város 3000 lelkes zsidó közösségének 70-80%-a nem élte túl a holokausztot. A hatalmas pusztítás ellenére Simon Attila előadásában a rendelkezésére álló források alapján hangsúlyozta, hogy a Csehszlovák Köztársaságban szocializálódott szerdahelyi keresztény közvélemény csak fokozatosan vette át az antiszemita közbeszédet. Szabályt erősítő kivételként említette, hogy voltak, akik Dunaszerdahely speciális helyzetére - vagyis a lakosság közel felét kitevő zsidóság körülményére — hivatkozva a zsidókérdés „fokozottabb rendezését” kérték. A történelmi egyházak helyi képviselői felelősségük ellenére az alábbiak szerint cselekedtek, pontosabban mulasztottak el cselekedni: „A dunaszerdahelyi esperesi kerületben épp a gettósítási rendelet kiadása utáni napokban, május 2-án tartották a kerület papjainak közgyűlését. Éppen ezért azt várhatnánk, hogy a közgyűlésen szóba került a zsidók kálváriája, s született ezzel kapcsolatban valamilyen állásfoglalás. A jegyzőkönyv alapján azonban ez a téma nem került a közgyűlés hivatalos programjára, ami azt a részvéttelenséget jelzi, ahogy a hivatalos egyház viszonyult a zsidóság sorsához.” A dunaszerdahelyi keresztény lakosság különbözőképpen reagált az get- tósításra. Az előadó a korabeli Komáromi Lapok néhány írására hivatkozott: „voltak, akik cinikus módon tisztuló, szépülő városról és gyűlölködő zsidókról írtak a gettósítás kapcsán. A közönyös többség mellett
