Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szabó Éva: A református katonai lelkigondozás nehézségei az első világháborúban
56 Egyháztörténeti Szemle XIV/4 (2013) jaikba vett katonák áttérítésével, lelki szükségleteik katolikus rítus szerinti ellátásával próbálkoztak. „Tudok esetet, mikor a ref. beteg kívánta papját és én mégsem kaptam értesítést, hanem a kath. pap akart erővel gyóntatni” - olvasható László Levente panaszos levele E. Szabó Dezső idézésében a PEIL hasábján.1? Hasonlóan drasztikus fellépésről számol be a konvent elé terjesztett jelentésében Baltazár Dezső és Barabás Samu: „A németül egy szót sem tudó magyar református katonát, a magyarul egy szót sem tudó osztrák római katholikus kórházi lelkész a halálos ágyon, élete utolsó perczeiben áttérítette a római egyházba.” Említést tesznek arról is, hogy „a református katonát római katholikus lelkésszel temettetik el és csak napok múlva »a sír beszentelésére« hívják a református papot”.* 18 Az ilyen beszámolókat olvasva természetesen helytelen volna általánosításba bocsátkozni, hiszen kétségtelenül akadtak olyan katolikus tábori lelkészek, akik érdek nélkül végezték munkájukat. Ennek bizonyítékául szolgál E. Szabó Dezső horvát-szlavonországi látogatásáról írott cikke, benne egy katolikus papról szóló történettel. E szerint a pap református tábori lelkész híján magára vállalta a nem katolikus katonák lelkigondozását is. Olyannyira, hogy E. Szabó szerint „néha még többet foglalkozik a protestáns katonákkal” mint a felekezetéhez tartozókkal.1? A helyzet megítélésében figyelembe kell venni azt is, hogy bizonyos esetekben valószínűleg nem volt szükség különösebb unszolásra. A felekezetükhöz tartozó tábori lelkészekkel igen ritkán vagy sosem találkozó protestáns katonák enélkül is elfogadták a katolikus papok által felkínált lelki támogatást. „Már három hónapja nem láttam hitünkbeli lelkészt” - felelte egy katonaként szolgáló fiatalember E. Szabó Dezsőnek, amikor a lelkész 1914-ben találkozott vele és társaival.-20 Ilyen és ehhez hasonló körülmények között nem csoda, ha sokan önként vagy csekély ráhatást követően váltottak felekezetet, vagy fogadtak el bizonyos szerencsehozó amuletteket. Utóbbi legalább annyira nyomasztotta a református lelkészeket, mint az áttérések. Apácák és katolikus világi asszonyok „érmeket, Mária-pénzeket, egyéb »taliz- mán«-okat, megszentelt kis könyvecskéket zacskókba varrva akasztottak prot. katonáink nyakába” - írt tapasztalatairól Maijay Károly tábori lelkész. Valószínűleg ez a probléma is a lelkészhiány miatt erősödött fel. Ugyanakkor egy olyan szélsőséges helyzetben, mint a háború, érthető, ha a katonák (néha még bizonyára elkötelezett protestánsok is) hinni szerettek volna bármiben, amit szerencsehozónak mondtak. Az amulettek kézzelfogható, tárgyi dolgok voltak, így ígéretük reálisabbnak tűnhetett a lelki segítségnél. Ráadásul az amuletteket hölgyek osztották a katonáknak, ami különösen vonzóvá tette az ajándékokat. Egy fiatalember azért döntött a talizmán mellett, mert: „Ulyan szép kisasz'7 E. Sz. D. [E. Szabó DEZSŐ]: Sebesültjeink lelki gondozása Horvátországban. In: PEIL, 1914. november 29. (továbbiakban: E. SZABÓ, 1914/a.) 671-672. p. 18 Baltazár-Barabás-jelentés. - DREK RL Konvent-jkv. 1915-1916. 301-302. p. E. Szabó, 1914.625. p. E. Szabó, 1914/a. 671-672. p. 20
