Egyháztörténeti Szemle 14. (2013)
2013 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Molnár Sándor Károly: Benkő István és a Tanácsköztársaság
48 Egyháztörténeti Szemle XIV/2 (2013) 8., Hogy a panasztételek mind a proletárdiktatúra legrettenetesebb első napjaiban történt eseményekre vonatkoznak, ezt a parancslevél súlyosbító körülménynek tünteti fel, holott még ha tényleg vétség forogna is fenn, felfogásom szerint enyhítő körülménynek kellene elismerni. A jelen esetben pedig az a tény, hogy az egyház védelmére épen a legelső, legzavarosabb és legveszélyesebb napokban volt szükség s megfelelőkép az összes egyházvédelmi intézkedéseknek, melyek közé az én tevékenységem is beleilleszkedik, csakis ezen első napokban volt értelme: eléggé indokolja azt, hogy miért szorítkozott az egész egyházvédelmi mozgalom a diktatúra első hetére. 9., A parancslevél azon tételére, hogy „mikor enyhülést és áhítatot kerestünk az Isten házában, ő akkor igyekezett beszédeiben az osztályellentéteket szembeállítani ...” stb. Azt a tekintélyes kérdést kell feltenni, hogy mely templomi beszédemre vonatkozik ez az állítás? Mert a kálvin téri templomban csak kétszer végeztem szolgálatot. Az első alkalommal nem tartottam beszédet. A második alkalommal pedig egy teljesen elvont, eszmei magaslatokban járó beszédet mondottam az emberi léleknek az égi ideálok után való örök sóvárgásáról, amire az egyetlen kritika, amit hallottam, az volt, hogy túlságosan platonikus volt a gpndolatmenete. Erre tehát a megjegyzés nem vonatkozhatik. Templomi beszédeket ezen az egyen kívül kizárólag a saját gyülekeztemben mondottam. Ezek pedig, mint száz tanú igazolja, teljesen és kizárólag evangelizáló, politikailag semleges beszédek voltak, sőt attól kezdve, hogy a gyülekezetem munkásait a fehér hadsereg ellen vezényelték s így a magját a magyar ellen uszították, minden óvatosságot félretéve kimondottan ellenforradalmi beszédeket tartottam; amiknek a híre még Pestre is eljutott. Úgy, hogy egészen természetesnek találtam azt a hírt, amit a diktatúra bukás után kaptam, hogy egy listát találtak a rákospalotai községházán, mely a kommunisták által proskribál- tak neveit tartalmazta, s amin állítólag ott szerepeltek a papok mind, közöttük én is. Hivatkozom még arra a tényre, hogy mikor a kommunizmus legnagyobb erőben volt, egyházam vagyonának sok részét atyámmal együtt megmentettem a likvidálás alól s ezzel mondhatom - mivel a dolog kiszivárgott - olyan helyzetbe jutottunk, hogy ha csak még egy tanút tudnánk találni ellenünk, mindkettőnkre a börtön és a bolsevikok borzasztó ítélete vár, amit maguk az ellenünk való tanúskodásra felhívott presbiterek igazolnak. Hivatkozom végül arra, hogy saját községemben, ahol pedig engem minden ember ismer, senkinek még a gondolatában sem fordult meg, hogy engem kommunistának tartson, sőt dacára annak, hogy mindig távol tartottam magam a katolikus mozgalmaktól, mégis keresztényszocialista vezetőemberek engem kértek fel, hogy deputációjukat Clarkhoz vezessem s nevükben angol szónoklatot tartsak. Melyek voltak hát azok a beszédeim, amikben Isten házát arra használtam fel, hogy „az osztályellentéteket szembe állítsam, a szegény és gazdag közti különbséget kiélezzem a magántulajon megszüntetését ünnepeljem, a lelkeket lázadásra tereljem?” Nem tudom ügyész úrnak mely információi adhattak okot ilyen vád emelésére, mely egyenesen a szószékről folytatott kommunista agitációt vet szememre; de a fenti tények alapján és teljes ártatlanságom tudatában ezeket a vádakat a leghatározottabban visszautasítom. Hogy azon állítás ellen, hogy én a vallásos érzületet, a hithűséget, az egyházamhoz való hűséget megszegtem: hála Istennek nem kell védekez
