Egyháztörténeti Szemle 13. (2012)
2012 / 3. szám - BESZÁMOLÓ - Fejérdy András: A katolikus egyház és a kommunizmus Kelet-Közép-Európában: elvi állásfoglalás, stratégia, taktika
Beszámoló A katolikus egyház és á kommunizmus Kelet- Közép-Európában: elvi állásfoglalás, stratégia, taktika Róma, 2012. április 24. Kelet-Közép-Európa egyháztörténelmét a 20. század második felében döntően meghatározta a kommunista rendszerrel való szembenállás. Nem meglepő tehát, hogy az elmúlt évtizedekben egyre több történész figyelme fordult az egyházak 20. századi történetének, illetve a különböző felekezetek és az állam közötti kapcsolatok alakulásának kutatása felé. Ráadásul a téma kutatásában az egykori szovjet blokk levéltárainak fokozatos megnyitásával 1990 után új lehetőségek nyíltak. Az egyes országok állami levéltárainak kutathatóvá válása ugyanakkor sajátos historiográfiai helyzetet teremtett. A nemzetközi (nyugati) történetírás elsősorban visszaemlékezések, nyugati külügyi források, valamint az események szereplői által összegyűjtött, részben hozzáférhető dokumentumok — mint például Agostino Casaroli bíboros irathagyatéka - alapján rekonstruálja a történteket. A kelet-közép-európai történészek pedig mindenekelőtt a pártállami szervek által nagy számban megőrzött levéltári iratokra támaszkodnak. A korszak egyháztörténetére vonatkozó, jelenleg rendelkezésre álló források legfőbb sajátossága mindkét esetben, hogy döntő többségük állami szerv vagy intézmény szemszögén keresztül láttatja az egyház belső eseményeit. A kutatás ennek megfelelően leggyakrabban politika-, kultúrvagy társadalomtörténeti megközelítésben foglalkozik az egyházakkal, és az elemzések során csak ritkán kerülnek előtérbe a sajátosan belső egyhá- zi/teológiai szempontok. A rendelkezésre álló forrásokkal összefüggő másik jelentős következmény, hogy a nyugati kutatásban az említett kútfők alapján az eseményeknek a centrum szemszögéből történő elemzése, a hosszabb távú folyamatok feltárása, a nagyobb összefüggések bemutatása és az egyes országok sajátosságainak összehasonlító elemzése került a középpontba, míg a poszt- szovjet államokban a nemzeti szempontú történetírást erősítette és a résztémák mélyebb körüljárását segítette elő a nemzeti nyelven fellelhető hatalmas forrásbázis. A térség nyelvi sokszínűsége miatt ugyanakkor a kutatók Kelet-Közép-Európában is ritkán használták egymás eredményeit és más egykori pártállamok egyháztörténetének forrásait, a nyugati szak- irodalom számára pedig csak kismértékben váltak ismertté a megnyíló levéltárakban fellelhető iratok. A tudományszervezésnek éppen ezért változatlanul fontos feladata a két eltérő forrásbázison alapuló kutatás eredményeinek ütköztetése, illetve annak lehetővé tétele, hogy a kutatók mind teljesebb mértékben megismerhessék a nemzeti nyelveken keletkezett legfontosabb dokumentumokat. Megfelelő fórumok létrehozásával így tágabb összefüggésbe kerülnek a nemzeti történetírásokban felmerülő szempontok, és lehetőséget nyújtanak további komparatív elemzésekre, a „periféria” forrásai pedig pontosítják a „centrumban” lecsapódott információkat, további kutatási irányokat jelölnek ki.
