Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)

2011 / 1. szám - KÖZLEMÉNYEK - Meszesán Mária: Idő és időtlenség mint tél és nyár Mihálykó Jánosnak az örökkévalóságról szóló írásában

78

Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011)

és az gyékint el rántiák alólunk”, tehát észre sem vesszük, és már „elmúlt mint takács vetélője, mint az török hajók, mintha röpülnénk, mint a füst, üszög, mint árnyék, mint a pásztoroknak hajlékok, mint pára, mely elenyészik”. A múlandóság ábrázolásával bajlódó szerző keresztény jelrendszer működtetésén túl a figura etymologica, majd az adiectio retorikájához fordul, egyebütt pedig nagy nevekre (Nagy Sándor), majd apró állatokra (indiai egynapos állatok) hivatkozva (argumenta a pesona, a naturalis) igazolja, hogy e világon semmi, senki nem maradandó, az ubi sunt és a vanitás formulák sugallatát mintegy közös nevezőre hozva.4° „Az mi hamar lészen, hamar vész el” - mintha valóban lenne terv, ami alapján a földről az időtlenségbe vettetnek a Teremtés tárgyai, pedig mint leszögezi: „Az ember nem tudgya az ő idejét.”

Ez a fajta szabálykeresés a halál munkálkodásának bemutatásakor is tetten érhető. A X., oktalan állatokról szóló fejezet szavai szerint hiába különbözik az állatoktól, sok ember mégsem használja megfelelően képességeit. Isten az állatokat úgy teremtette, hogy szemük a földet nézze, „de az ember ábrázatia felemeltetett, az égbe néz - csak az ember választattatott arra, hogy az öröck életet megnyerie”.* 41 Újabb anagogikus utalásként interpretálva: egyedül az ember képes az örök jövő vigaszát elméjében hordozni. „Az oktalan állat semmit nem gondol, Nyár van vagy Tél, csak az ió abrak száya előtt legyen, az istentelenek is nem gondolnak, jó gonosz hírekkel csak ők is kedvet vehessenek. Egyél igyál és iádzál. Az hóltod után nem lészen semmi gyönyörűséged”42 - vélekednek, vesztükre. „Minthogy az Télben igen hosszú és kedvetlen sötét éyszakák vadnak, így az elmúlandó világi élet is igen hosszúnak és kedvetlennek tetszik mert az, ki az Istenben nyugszik, az nem tudgya, mi lészen az üdő” - emlékeztet újra.43 Másutt arra int, tartson egy élet bármeddig, Isten nem felejt: az idő hosszúsága, melyet csak mi emberek „vesződünk ez életben, nem árthat az Istennek ígéretinek, se az véle el nem felejtheti”.44 „Taníts úgy számlálni, napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk.” A zsoltár szerint az lesz bölcs, aki tudomásul veszi, hogy élete véges, és ezzel a szemlélettel tanulja meg megítélni, mi az életben a fontos, és mi mellékes.45 „Időm a te kezedben van” - ez a zsoltáridézet azt üzeni, Istennel az idő más, új minőséget nyer, mely túlmutat a földi dolgokon. Aki Isten kezében tudja magát, tisztában van az örök dolgokkal. A személyesség, a lírai elérzékenyülés hangja mindössze a fentiekhez hasonló, minden esetben forrásmegjelöléssel álló citátumokban nyilvánul meg (sermo humilis), ugyanakkor maradéktalanul

4« Mindkét említett retorikai közhellyel részletesen foglalkozik: LUKÁCSY SÁNDOR: Isten gyertyácskái. Tanulmányok a régi magyar egyházi irodalomról. Bp., 1994.

41 MlHÁLYKÓ, 1603. 100-102. p.

42 Ugyanez a tétel a 37. lapon is előfordul az első, az emberek életéről és táplálásáról szóló fejezetben.

43 Ezen a helyen, a 122. lap alján tintával bejegyzés található, mely azonban alig olvasható.

44 MlHÁLYKÓ, 1603. 61. p.

45 Gitt, Werner: Idő és örökkévalóság. Bp., 2000. (továbbiakban: Gitt, 2000.) 63. p.; Zsolt. 90,12.