Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 4. szám - RECENZIÓK - Somodi Imre: McGrath, Alister: Az ateizmus alkonya
Recenziók 83 következik szükségképpen Isten létének tagadása; az evolúciós elmélet valaki számára érv Isten létezése ellen, más számára viszont Isten létezése mellett. A 19. században azonban nemcsak a tudományból kívánták egyesek száműzni Istent, hanem a művészetből is. A viktoriánus Angliában a kereszténység megmerevedett formái egyre kevésbé tudták megragadni az emberek fantáziáját. Költők és írók lázadtak ezen ósdi, beporosodott, unalmas kultúra ellen. Joggal - teszi hozzá önkritikusan McGrath -, mert a 19. század anglikanizmusa végtelenül eltávolodott a modern ember érzésvilágától. A kereszténység és Isten egyszerűen kiveszett a közgondolkodásból, de legalábbis már nem foglalt el központi helyet, mint korábban. Mindezek következtében, ami száz évvel korábban hihetetlennek tűnt, az a 19. század végére valósággá vált: beköszöntött az Isten nélküli világ. Az Isten nélküli világról „jövendölt” regényeiben Dosztojevszkij — de közel sem olyan optimizmussal, mint a francia felvilágosodás ateistái. Véleménye szerint, ha kiiktatjuk Istent, immár semmi sem áll az emberi becstelenség útjába. Hazájának 20. századi története tragikusan igazolta Dosztojevszkij prófétai szavait. Az Isten nélküli világ igazi meghirdetője Nietzsche. McGrath azonban úgy véli, hogy nem Nietzsche „ölte meg” Istent - hogy stílszerűen fogalmazzunk -, csak „megállapította a halál beálltát”. Nietzsche nem filozófiai levezetéssel jut el Isten halálának állításához, hanem abból a tapasztalatból, hogy korának kultúrája kitaszította magából Istent. Isten halála gyökeresen új helyzetet teremt: a régi bizonyosságok összetörtek, a világ elveszítette értelmét. Ebben a helyzetben Nietzsche szerint az ember egyet tehet: önmaga ad értelmet a világnak, önmaga szab törvényt neki. Hogy ez a gondolat hogyan manifesztálódott a 20. századi diktatúrákban, az mindenki előtt világos. De legalább ilyen fontos az is, hogy a nietzschei nihilizmus lett „a nép új ópiuma”. Míg korábban a vallás adott reményt az embereknek, hogy földi életük nyomorúsága után egy szebb jövő várja őket, addig a nihilizmus arra adott reményt az embereknek, hogy földi életükben elkövetett gaztetteikért nem érheti őket semmiféle túlvilági büntetés; sőt nincsenek is gaztettek, mivel erkölcs sincs. A nihilizmus ezáltal legitimálta a 20. század legelképesztőbb bűntetteit. Míg az ateizmus korai úttörői úgy gondolták, hogy az irracionális istenhit és vallás kerékkötője annak, hogy az ember értelmes, elidegenedéstől mentes, igazán emberi életet élhessen, addig Camus gondolatainak elemzése által McGrath rámutat, hogy az Isten nélküli világban ennek pont az ellenkezője következett be. Camus számára a lét teljesen elidegenedett, abszurd és értelmetlen. Az ember arra van kárhoztatva, hogy egy teljességgel értelmetlen világban éljen. Az Isten nélküli világ betetőzése végül az ateista állam lett - a kommunista diktatúra -, amelyben megtörtént „Isten kivégzése”: a vallás fizikai megsemmisítése. Az 1960-as években az ateizmus „szellemi birodalma” virágkorát élte: a Föld területének harmadán ateista rendszerek uralkodtak, és Nyugaton is erőteljesen visszaszorult a vallásosság. Sokan a vallás teljes elenyészését prognosztizálták, méghozzá a közeli jövőben. Ennek ellenére a világ annak lehetett tanúja, hogy az ateizmus veszíteni kezdett vonzerejéből, a vallás pedig váratlanul újraéledt. Ennek oka összetett. Egyrészt az ateizmus elérte célját. Az ateizmus ugyanis - ahogy erre már Voltaire is helyesen rámutatott - eredetét tekintve negatív eszme: annak a korrumpálódott hitnek a