Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)

2011 / 4. szám - TANULMÁNY - Kara Anna: Mécs László, a jászóvári premontrei kanonok

Kara Anna

Ahhoz, hogy a „röghöz nőtt pátriárka” a „nagy embereszmék s kis álmok trubadúrjáévá válhasson, le kellett térnie az évszázados premontrei (közép)útról.1 Nem igazságtalan kijelentés ez, annak ellenére sem, hogy a szeretet apostola, áldozópappá szentelésétől a sírig, csak egyféleképpen tudta látni és láttatni magát: Fehéren és kéken. De rendfőnökének, Gerinczy Pál (1906-1965) prépost-prelátusnak ajánlott Jászón c. versében2 3 cinikusan állapítja meg, Jászón sem nőnek a fák az égig: „Tudom mit ér a Tűzhely, a Törvény és a Templom, / hogy testruhát hord lelkünk s a nagy barokk virágzás / az Egyház világtestén: ember-formáló, szent lom.”

Mindentől és mindenkitől függetlenül „élő lelkiismeret”-ként szolgálni, „Jázonként” utazni „titokzatos szigetek felé a szenvedések tengerén”,s így megváltva a mennyországba szóló útlevelet, ez volt Mécs László hitvallása. Vagy mégsem? E határtalan bolyongások közepette hogy gondolta és akarta(-e egyáltalán) összeegyeztetni lírai énjét, „Isten szavának trombitája” s az ehhez kapcsolódó „világ-utaknak hazátlan csavargója” sorskijelölte szerepkörét premontrei szerzetes papi kötelezettségeivel?

Az is kérdés: a Trianon következtében perifériára szorult - központjától, rendházaitól, birtokaitól, gimnáziumaitól megfosztott - kanonokrend tagjainak kálváriája összefonódott-e a költő szlovenszkói életútjával, vagy elkülönült attól? S az egyén (a közszereplő poéta) és a rend érdekei sohasem ütköztek egymással? Ezekre a felvetésekre adnak választ a következő, 1918 és 1940 között keletkezett dokumentumok, amelyek jórészt a jászóvári premontrei kanonokrendnek a pozsonyi Szlovák Nemzeti Levéltárban letétként őrzött, s eleddig feltáratlan anyagából származnak.

A rend

Jászóvár, 1914. június 30. A növendékek felvételét előkészítő bizottság tizenkét jelentkező közül ötöt egyhangúlag befogadásra ajánlott, köztük Hermann Istvánt (1895-1970, későbbi egyháztörténészt) és Mártoncsik Józsefet. (A Mécs a költő szerzői neve, eredetileg Mártoncsikként anyakönyvezték.) Előbbi az Egyed, utóbbi a László szerzetesi nevet választva szeptember 13-án egy különleges közösségbe lépett be.

Vezetője, Takács Menyhért (1861-1933) prépost-prelátus, apát okos és hozzáértő irányításának eredményeként a rend a 20. század közepétől történetének virágkorát élte. Az apát - mint javadalmas főpap — a

Mécs László, a jászóvári premontrei kanonok

1 Vö. „Ha Mécs László minden ízéből kitűnt költői lénye, semmi sem mutatta [...] benne a szerzetest és papot, ami pedig foglalkozása.” Valery, Paul: Előszó. In: Mécs László: Vadócba rózsát oltok. Sajtó alá rend.: Horváth Elek. Toronto, 1968. 9. p.

2 Mécs László Gerinczy Pálhoz. Győr, 1940. január 23. (A vers 1940. január 6- án született.) - Slovensky národny archív (továbbiakban: SNA.) fond Premonstrátska prepozitúra Jasov. (= PrJ.) 201. dob. 74-78. föl.

3 Mécs László Takács Menyhérthez. Nagykapos, 1925. január 21. - SNA. PrJ. 188. dob. 47. föl.