Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 3. szám - RECENZIÓK - Simon Ervin: Zágoni Jenő (szerk.): Baptisták az első világháborúban
90 Egyháztörténeti Szemle XII/3 (2011) módon immár a levegőben és a víz alatt is folytak újabbnál-újabb eszközökkel és módszerekkel (repülők, léghajók, német tengeralattjáró blokád), a kedvező kimenetelű döntő ütközet pedig csak nem következett be. A meghiúsult ábránd felismerése (ti. a kellő időben jogosan kirobbantott, hónapok alatt megvívott villámháborút győzedelmes és dicsőséges béke követi majd) az egyik legkeserűbb tanulsága a beszámolóknak, mellyel kényszerűen számot kellett vetnie a baptista közösségnek is. Apróbb utalások, beszámolók formájában ráismerhetünk még a magyar és világtörténet több lényeges eseményére (ír felkelés, orosz különbéke, Wilson békepontjai, az őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, román megszállás, Trianon). Végül is a Békehírnök közölt cikkeinek jelentősége nem abban ragadható meg, hogy eddig ismeretlen szeletét világították volna meg a nagy háború eseménytörténetének, hanem abban, hogy mindezt egy jól körülhatárolható (vallási) közösség, a hazai baptista felekezet szemszögéből vizsgálták. Világos képet kapunk arról, hogy e felekezet az első pillanattól kezdve miként viseltetett a háborúval szemben. Tanúi lehetünk a kezdeti lelkesültségnek, az uralkodót és akaratát övező teljes lojalitásnak, az istentelen, bűnben leledző ellenség, különösen Szerbia megleckéztetése támogatásának, mely nem mellékesen az isteni akarat beteljesítéseként értékelendő. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy az évek múltával - minden kitartásra buzdító, lelkesítő szózat ellenére - megfogyatkozott a baptista publicisták lelkesedése a háború iránt, s egyre gyakrabban hozták szóba a szívből óhajtott békét a hosszúra nyúlt háború után. Mindenesetre a hangulatváltozás inkább nevezhető háborúellenesnek, mint nyíltan Habsburg- vagy kormányellenesnek. Külön érdekességét képezik ezeknek az írásoknak a korábban emlegetett vezetői útmutatások, melyekben teljes mellszélességgel kiállnak a kormányzat mellett, s a közösség valamennyi tagját hasonló magatartásra buzdítják: a hadkötelezettségnek, honvédelemnek bátor jellemmel, őszinte hazaszeretettől fűtve illett eleget tenni a baptisták között. Nagy jelentőséggel bír(t) e vélemény, nemcsak az ellenpéldaként felemlegetett, a fegyveres katonai szolgálatot megtagadó nazarénusokkal való összevetés miatt, hanem az akkortájt (1905) még igencsak friss felekezeti elismerés tekintetében is.5 Szűk egy évtized elteltével tehát a baptista közösség bebizonyíthatta az illetékeseknek, hogy rászolgált a korábbi bizalomra, s nemcsak jogokat kész kérni, hanem hajlandó kötelességét is teljesíteni. Az otthon maradókat a szinte magától értetődő imatámogatás mellett a segélyezésben és hadikölcsön programokban való aktív részvételre buzdították a szerkesztők és cikkírók. Közülük nem egy megragadta az alkalmat arra, hogy a kénytelen-kelletlen vívott háború szimbolikus értelmezésével gazdagítsa az olvasók szellemi horizontját, s a lelki-erkölcsi hadviselés jelentőségét is kiemeljék. Baptista szemszögből a háború, a harcokat lezáró békerendszer és az elcsatolások kulcsfogalmát a vallásszabadság biztosítása jelentette. A honvédek által időlegesen megszállt, döntően ortodox orosz, román és szerb területek hadászati jelentőségének 5 Később, a Horthy-rendszerben is számtalan esetben érte kifogás a hazai kisegy- házakat antimilitarista magatartásuk miatt, ami nem felelt meg a vezetés harcias, revizionista céljainak. Ám éppen e kötet kapcsán világosan látható, hogy jóval árnyaltabban kell kezelni a kisegyházak és a fegyveres katonai szolgálat, a hadviselés kérdését.
