Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 3. szám - RECENZIÓK - Forgó András: Véghseő Tamás: "... mint igaz egyházi ember..." A történelmi Munkácsi Egyházmegye görög katolikus egyházának létrejötte és 17. századi fejlődése
84 Egyháztörténeti Szemle XII/3 (2011) nyarára datált levele, melyet az addigra már az esztergomi érseki székben ülő Lippaynak írt, pontokl)a szedve foglalja össze a ruszin papság legfontosabb kívánságait. Elsőként azt, hogy kapja meg azokat a kiváltságokat és mentességeket, amelyek a katolikus klérust megilletik. Sürgeti továbbá a görög katolikus iskolarendszer kiépítését, valamint a párhuzamos hierarchia okozta zavarok orvoslását. A Parthén megválasztásakor alulmaradt Zejkán János ugyanis a protestáns földesúri hatalom támogatásával püspöki tevékenységet folytatott, természetesen az unió megakadályozásának szellemében. Az irat külön pontban kérte, hogy a Rómával egyesültek szabadon építhessenek templomokat és létesíthessenek paróchiákat, ezek papjai pedig ne függjenek az evangélikus és református szuperintendensektől. (Az 1670-es évek eseményei előtt ezek szerint ilyen jelentős volt a protestáns elöljárók befolyása a térségben.) Végül a papság ellen fellépők megbüntetését és új egyházi központ kialakítását szorgalmazta. (Parthén ekkor még nem térhetett vissza Munkácsra.) Nem tartalmazza viszont az irat az unió egyik legfontosabb jellemzőjének, a bizánci rítus sérthetetlenségének hangsúlyozását, pedig ekkor még a biritualizmusra is akadt példa: Kossovics Gábor, Parthén püspök legközelebbi munkatársa mindkét rítus szerint végzett szertartásokat, római katolikus templomban latin, görög katolikusban pedig bizánci rítus szerint. Bár Kisdi Benedek egri püspök nem lépett fel e gyakorlat ellen, sőt, az unióra lépett ruszin klérusban egyházmegyéje égető pap-hiányának megoldását látta, a Szentszék határozottan megtiltotta, hogy egy személy mindkét rítusban végezzen szertartásokat. Azt a tényt, hogy Parthén említett levele mégsem foglalkozik a rítus kérdésével, a szerző a következőképpen magyarázza: A ruszin klérusnak el kellett fogadnia, hogy a katolikus egyházhoz való csatlakozás hatással lesz az egyházi élet minden területére, így a liturgikus gyakorlatra is. A már vázolt alá-fölérendeltségi viszonyból pedig az is következett, hogy a latin egyház formálta a bizánci rítusú közösség gyakorlatát. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy a püspök papjaival minden nagyobb ünnepen megjelent az ungvári jezsuita templomban, meggyónt a jezsuita atyáknál, majd latin szertartás szerint megáldozott. Ahogy a szerző fogalmaz: „A latin egyház részéről teljesen hiányzott az a ma közkedvelt elképzelés, hogy a katolikussá lett keletiek a maguk hagyományaival gazdagítják a katolikus egyházat. Az ungvári unió alkalmával - ahogyan más, poszt-tridentinus szellemiségben fogant kora újkori uniók esetében - a felsőbhrendűnek tartott latin rítus találkozott az alsóbbrendűnek ítélt bizánci szertartással.” (74. p.) Parthén püspök halála után bizonytalan korszak következett a munkácsi püspökség történetében. Ezt ismerteti a soron következő fejezet A megtorpanás negyedszázada, 1665-1689 címmel. A „zavaros idők” beköszöntőt a történetírás hagyományosan a munkácsi püspök kinevezési joga körüli vitákból eredezteti, amikor mind a Rákóczi-birtokok kormányzói, mind pedig az uralkodó magának követelte a munkácsi szék betöltését. E kétségtelenül fontos ok mellett a fejezetet olvasva azonban két másikkal is megismerkedhetünk. Az első az 1670-es évek fegyveres ellenreformációja. A Wesselényi-összeesküvés felszámolása utáni ún. protestáns gyászévtized alatt a katolikus vezető réteg kevesebb figyelmet szentelt a keleti közösségekre, energiáját a protestáns vallásgyakorlat végleges felszámolása kötötte le. A küzdelem csak részben érte el célját, viszont nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Felső-Magyarországon kibontakozzon a Habsburg-ellenes
