Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Kovács Teofil: Egy ágensi életút kezdetei. Szilágyi sámuel peregrinációja (1728-1732)
6 Egyháztörténeti Szemle XII/3 (2011) 1721-ben elrendelte, hogy a magyar protestáns egyházak csak azokat a diákokat engedjék peregrinálni, akik írásban kötelezettséget vállaltak, hogy kizárólag egyházi pályán fognak működni.1? (Ilyen kötelezettségvállalásról Szilágyi Sámuel esetében nem tudunk.) Kérdés, hogy ez mennyire ment át a gyakorlatba. A peregrinálni óhajtók számára a legnagyobb gond a külhoni tartózkodáshoz szükséges anyagiak előteremtése volt. Erre számos lehetőség adódott. Különböző személyek, professzorok, főgondnokok, püspökök, valamint egyházi szervek (főkonzisztórium, zsinat) támogatásával ösztöndíjat kaphattak valamelyik külföldi felsőoktatási intézménybe. Kereshettek gazdag főurat, pártfogót is az egyetemjárás kiadásainak fedezésére. Nevelős- ködhettek gazdagabb családok gyermekei mellett, akár el is kísérhették őket külföldi útjaikra. Bevételi forrásként szóba jöhetett a partikulák iskoláiban történő tanítóskodás vagy egy rövidebb idejű gyülekezeti lelkészség is. Nem volt ismeretlen a településről-településre történő adománygyűjtés sem.* 18 * Kapcsolatok révén sikerült külföldön, több helyen támogatást szerezni a diákoknak. Például a már emlegetett gróf Teleki Sándor Ruardus Andala professzor révén öt franekeri ingyen ellátást, szabad asztalt biztosító támogatást intézett erdélyi és magyarországi diákoknak.^ Ebből látható, hogy nemcsak teljes ösztöndíjak léteztek. Az adományozók feltételekhez kötötték támogatásukat. Ezek alapvetően a diákok erkölcsi magaviseletét és felkészültségét érintették. Egyfajta nyilvános vizsgát kellett tenniük 1722 körül - valószínűleg a már említett 1721-es bécsi rendelet hatására - a peregrinálni kívánó diáknak a világi gondnok, a professzorok és az egész diákság jelenlétében és köteleznie kellett írásban magát arra, hogy lelkészként fog működni hazatérte után.20 A diákok általában szekéren vagy gyalog csoportokban utaztak, ezzel is csökkentve a rablók támadásának veszélyét. Többnyire kereskedőkhöz csatlakoztak, átlagosan két hónapot töltve utazással. A reformáció után az egyházi javadalmazás gyér volta miatt a lelkészi pálya vonzása a nemesek körében megszűnt. Főleg a polgárok, kisnemesek, parasztok és értelmiségiek számára volt ez lehetőség a társadalmi mobilitásra.21 A peregrinálni kívánó tanulmányairól a patrónus, az iskolai vezetőség, a diák családja vagy maga a diák döntött. Ez történt többnyire annak fényében, hogy milyen foglalkozást szemeltek ki neki még kiindulása előtt. Előfordult, hogy egyetemjárása során (vagy ritkán hazatérése után) döntöttek hivataláról. Ez utóbbi főleg a világi hivatásra készülőkre volt érvényes.22 23 Jellemző, hogy a diákok több tudományterületről is hallgattak tárgyakat. Az enyedi kollégium professzorai 1716-ban úgy vélekedtek, hogy mindenki számára hasznos az orvosi tárgyak tanulása.2» A többoldalúság Szilágyi esetéről is elmondható, erre később részletesen visszatérünk. >7 Szabó-Szögi, 1998. 9. p. 18 Szabó-Szögi, 1998.11. p. 10 Peregrinuslevelek. 1980. 351-353. p. 20 Idézi: Szabó-Szögi, 1998. 15-16. p.; Tónk SÁNDOR: Albizálás erdélyi városokban és falvakban. Kiss Sámuel enyedi diák gyűjtőútja. (1797). Szeged, 1991. 8-9. p. 21 Szabó-Szögi, 1998. 28. p. 22 Szabó-Szögi, 1998. 35. p. 23 Peregrinuslevelek. 1980. 347-349. p.
