Egyháztörténeti Szemle 12. (2011)
2011 / 1. szám - RECENZIÓK - Papp Ferenc: Tabor, James D.: Jézus-dinasztia
174 Egyháztörténeti Szemle XII/1 (2011) tükrözi. A történelmi valószínűség szemlélete magával hozza a Jézus és a korai „Jézus-mozgalom” Krisztus-alakja közötti közvetlen kapcsolatok nagyobb elismerését is. Az a csoport, amelyet Jézus életében maga köré gyűjtött, megőrizte mindannak a hagyományait, amit ténylegesen Jézustól tanultak, és ezek alkották az egyház térítő munkájának és tanításának alapját. A történelmi valószínűség önmagában soha nem válik történelmi ténnyé, és ha sikerülne is olyan áttekintést készíteni a történelmi Jézusról, amely a tudósok zöme számára elfogadható, mint például James D. Tabor Jézus-életrajza, a részletek valódi jelentése továbbra is vitatható marad. A történelmi Jézus-kutatás főbb szempontjai Akadnak olyan írók is, mint például XVI. Benedek pápa, akik még a „hiteles” Jézus felkutatására irányuló próbálkozásokat is elutasítják, s amellett törnek lándzsát, hogy a teológusoknak és egyházi exegétáknak az evangéliumi történetek maradandó, az isteni kinyilatkoztatásból áthagyományozott vallási, teológiai értékére kell és szabad összpontosítaniuk, bármi legyen is a történelmi eredetük, hátterük. (Ezt nevezi a pápa könyve bevezetőjében a kánoni exegézis „megújításának.”) Ezzel a felfogással szembe lehet és kell állítani azt a történelmi valószínűséget, hogy a kereszténység mégis mindig azt állította magáról, hogy egy rendkívüli időben és helyen élt valódi, történelmi személy életén és tanításán nyugszik, így elkerülhetetlen, hogy a rendelkezésre álló vizsgálati módszerekkel minden egyes korszak minél többet akarjon megtudni Jézusról. Az elmúlt kétszáz év során a tudomány területeinek nagymértékű növekedése és az új tudományágak megjelenése kétségkívül még bonyolultabbá, még szerteágazóbbá teszi a történelmi Jézus kutatását. De ha pozitívan viszonyulunk a Biblia-kritikához, illetve a vallástudományi kutatásokhoz, és szigorúan ellenőrizzük, ez a kutatási folyamat csak hozzájárulhat ahhoz, hogy megértsük azt a Názáreti Jézust, akinek a vonzereje oly sokak számára máig sem csökkent. (Tág értelemben véve szerintem még az a definíció is használható, elfogadható, hogy az tekinthető kereszténynek, aki Jézus személyiségének a csodálatában, igézetében él és nem a testi feltámadásába vetett teológiai hit vagy az egyházi kötődés a mértékadó kritérium.) Éppen ezért az a számos fundamentalista keresztény irányzat, felekezet, amely elutasítja a vallástudományi kutatás létjogosultságát is - valójában evangélium-ellenes magatartás hordozója. A kortárs Jézus-kutatások zömét az elmúlt két évszázad során uralkodóvá vált szemlélet jellemzi, amely elsősorban azt a törekvést szolgálja, hogy az időszámításunk utáni első évszázad elején Palesztinában színre lépő történeti Jézus személyét elválaszthassuk a keresztény hit Krisztus-alakjától. Ebben a legfontosabb tényező az egyre gyarapodó tudásanyag, amelynek segítségével történelmileg is hiteles képet kaphatunk arról a világról és társadalomról, amelyben Jézus élt és tevékenykedett. Elsősorban a régészetnek, másodsorban a szociológiai tanulmányoknak és a Római Birodalom korával foglalkozó kutatók munkáinak köszönhetően ma már nyilvánvaló, milyen jelentős hatással volt Jézus életére és tanítására az a környezet, amelybe beleszületett. Bár az Újszövetség-kutatás különbséget tesz a „történelmi Jézus” és a „hit
