Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - RECENZIÓK - Jakab Attila: Sanchez, Sylvain Jean Gabriel. Priscillien, un chrétien non conformiste
152 Egyháztörténeti Szemle XI/4 (2010) ta, amelyet áthatott a gátlástalan opportunizmus: behódolni a politikai hatalomnak! A kivégzés után Priscillianus és társai földi maradványait Spanyolországba szállították (minden bizonnyal Compostellába!), és vértanúkként tisztelték őket. Symposius metropolita püspök ugyanis felvállalta Priscillianus szellemi örökségét. A mozgalom erőre kapott. A hívőket vándorpüspökök szervezték közösségekké, ami értelemszerűen kiváltotta a helyi, Rómához hű püspökök aggodalmát. Dictinius, Astorgai Symposius püspök fia, még könyvet is írt (Libra), amelyben jogosnak ítélte az apokrifok magánolvasatát, illetve a kegyes hazugságot. Ezzel lényegében kezdetét vette a spanyol egyház azon megosztottsága, amelyben ortodoxok (városlakók és arisztokraták) és priscilliánis- ták („pogányok” - „pagani”; vagyis nem vagy csak alig keresztény vidékiek) feszültek egymásnak. 400-ban a toledói zsinat már kiközösítette a priscilliánus püspököket. Maga Symposius, a fiával egyetemben, visszatért az „ortodoxia” kebelébe. Az egyre módszeresebben üldözött mozgalom számára azonban — amely elsősorban a kevésbé romanizált és a kereszténység által csak alig érintett vidéki lakosság körében terjedt - kedvező fordulatot jelentett a svévek északnyugat-hispániai megtelepedése (409). Az általuk biztosított védelemnek köszönhetően a priscillianizmus a régió sajátos vallási jelensége lett. Ugyanakkor ez nem jelentett kizárólagosságot, a mozgalom elterjedt és jelen volt egész Hispániában. Annál is inkább, mivel nem alakult ki különálló egyházi intézményrendszer. Többnyire a priscilliánus eszméket valló, vagy azokkal rokonszenvező klerikusok (püspökök) hálózatáról beszélhetünk, ami az egyházon belül változó intenzitású, ellenben állandó feszültségeket eredményezett az eltérő irányzatokhoz tartozók között. A priscilliánista tanítás mindenképpen nélkülözte a bibliai megalapozottságú strukturált teológiai kidolgozást. Nem véletlen, hogy nagy hangsúlyt fektetett a „Sors”-ra, amit a népi beágyazódás is erősített. Az 5. század elején Orosius és Ágoston eszmecseréje arra világít rá, hogy a priscilliánizmust egyre következetesebben kapcsolták össze a manicheizmussal. A germán betörések miatt azonban a hispániai egyház teljesen tehetetlen volt, nem támaszkodhatott a szétzilált császári közigazgatásra. A helyzet csak 448-ban változott, amikor a svévek felvették a kereszténységet. Ekkor a priscillianizmus elveszítette a politikai oltalmat, és hanyatlásnak indult. Annál is inkább, mivel az ariánus vizigót királyságban mint manicheusokat üldözték a priscilliánistákat. 530-ban azonban még mindig voltak olyan vidéki templomok, ahol Priscillianusról mint szent vértanúról emlékeztek meg. A haldokló mozgalom számára a kegyelemdöfést a bragai zsinatok (561 és 572) adták meg. Amikor pedig 585-ben Leovigild gót király (568-586) meghódította Északnyugat-Hispániát, a priscillianizmus fizikailag is megsemmisült. Ily módon szabaddá vált az út, hogy kialakulhasson a compostellai Szent Jakab-kultusz és zarándoklat, ezzel sikerült Priscillianusnak még az emlékét is eltörölni. Az idők folyamán
