Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mezey András: "Nemcsak tanulmányozni, hanem megélni"

„Nemcsak tanulmányozni, hanem megélni.”

107

A termékeny ifjúságpasztorációhoz persze elengedhetetlen volt itt is a plébános, Havass Géza pozitív hozzáállása. (1968 és 1988 közt vezette az újszegedi plébániát.) Kezdetben ez nemigen volt adott: Havass, akire volt püspöki titkárként, és „illegalitásban” Pesten is működött iijúsági lelkipásztorként az 1961-es Fekete Holló-perek egyik főszerepét osztották, azaz elsőrendű vádlottként 5 és fél évre ítélték el, kiszabadulása és reaktiválása után természetszerűleg veszélyesnek ítélt mindenféle kisközösségi tevékenységet, félve az újabb megtorlásoktól. A rendszer enyhülését csak átmenetinek tartotta, s börtönévei után még hosszú ideig intenzív rendőri megfigyelés alatt állt. Magától értetődő, hogy újszegedi káplánja, Pelle András ténykedése számára az utolsó cseppeket jelentette a pohárban, s ezt követően nem lelkesedett későbbi segédlelkészei, Perlaki Flórián és Kiss Imre fokoláros kötődése iránt sem. Mikor azonban látta, hogy a lelkiség a megtérések, felnőtt keresztelések által saját egyházközségében is lassan meghozza a gyümölcseit, és megtudta, hogy papjai mire és kikre áldozzák szabadnapjaikat (a plébánossal való bizalmi és szeretetkapcsolat jegyében mindig részletesen beszámoltak fokoláros programjaikról), fokozatosan a lelkiség hívévé és szószólójává szegődött. Havass Chiara több könyvét és az életigéket is tanulmányozta, de végül a legnagyobb lelki hatást az tette rá, hogy a rendszerváltás után már több Máriapolin is részt vett, és legjobb híveit és barátait is ott látta a lelkiségben.

A szegedi közösség másik szellemi-lelki központját a Pestről Szegedre költözött házaspár, Erhardt Gyula és Kriszta jelentette a 80-as évek második felében. Költözésük egyfajta lelkiségen belüli misszió volt:

„1981 után történt, hogy voltunk Rómában, és akkor hallottuk, Chiara örülne annak, ha azokra a helyekre, ahol nincs Fokolár (mert a világban nagyon sok helyre várták, hogy legyen, s általában a püspökök maguk is kérték Chiarától, hogy küldjön fokolárt az országukba, de ő nem tudott mindenhová küldeni) de szükség van rá, költözzenek oda házas fokolarinik, ha tehetik. Ennek mi nagyon megörültünk, és írtunk neki egy levelet, hogy bárhova elköltözünk. Csakhogy nem lehetett akkor még bárhova, pláne másik országba nem. Bár már amikor összeházasodtunk, bennünk volt, hogy nem akarunk mi mindenáron Budapesten élni, így az elgondolás nem volt olyan idegen tőlünk.”

A Chiara Lubich-tól személyes életigét is kapott házaspár nem véletlenül döntött Szeged mellett: a gerendási Máriapolit követően, 1982 és 1984 közt havonta, illetve kéthetente jártak a szegedi közösség családjaihoz, olykor egy egész hétvégére, hogy a kapcsolattartás a pestiekkel állandó legyen. A végleges költözést 1984 decemberében egy Gondvise