Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 4. szám - KÖZLEMÉNYEK - Mezey András: "Nemcsak tanulmányozni, hanem megélni"
86 Egyháztörténeti Szemle XI/4 (2010) négy évi csanádpalotai szolgálat során jól elsajátított kötelező óvatosság mellett Szeged-Rókuson szinte áthatolhatatlan falba ütközött, amikor lelkipásztori munkáját meg akarta kezdeni: hívei hangulatára döntően rányomta a bélyeget egykori plébánosuk, Kovács Imre elleni koncepciós eljárás, még megtörténte után 10 évvel is. Kovácsot, a kiváló ifjúsági lelkipásztort, akinek kb. 80 (!) főnyi, egyetemistákból, főiskolásokból és középiskolásokból álló ministráns-csoportja volt, a Fekete Hollók-ügy egyik mellékperében ítélték el „fegyverrejtegetésért” 5 évre. A kihallgatások során olyan mértékű bántalmazást szenvedett el (ez a 60-as évek elején már kirívóan egyedülálló esetnek számított!), hogy fogságából szinte emberi roncsként szabadult, amit többé nem tudott kiheverni, épp 1971-ben halt meg. Sávai így számol be a szeged- rókusi kezdetekről: „Olyan félelem ült az emberekben, hogy az kimondhatatlan. Oda egy fiatal be nem tette a lábát, mert a plébános [Kiss József] ferde szemmel nézett rá, ő nem akart ujjat húzni a hatalommal. Amikor ott elkezdtem fiatalokkal foglalkozni - ahogy korábban falun, tanyán is - szerencsétlen olyan rosszul volt az idegességtől, majd’ meghalt. Állandóan ott járkált a káplánszoba bejáratánál, benyitott, amikor a foglalkozásokat tartottam, hogy mikor fejezem már be, hogy menjek már, mert dolgom van. Nem tudtam pontosan, mi baja, ő se mondta, én meg nem voltam különösebben érzékeny. És csináltam, ahogy tudtam, nem gondoltam, hogy ez most valamiféle hősiesség, eszem ágában se volt a nagyzolás. Próbáltam a fiatalokból, hittanosokból ministránsokat toborozni. A gyerekek nagyszerűen lelkesedtek - aztán a következő vasárnap még misére sem jöttek el. Teljesen ledöbbentem, s akkor a plébános jött, kegyetlenül lehordott: mit képzelek én! A szülők hozzá mentek panaszra, hogy ki akarom tenni tortúrának a családot - ki akarom állítani a gyerekeket az oltár elé, holott ebből volt már tragédia. Józan eszű emberek estek kétségbe, s nem engedték a gyerekeket még hittanra sem, elvitték őket máshová.” Hogy a rókusi ifjúságpasztoráció mégis beindulhatott, az egyrészt a zenének és az éneklésnek volt köszönhető, a 60-as évek végétől a fiatalság újraevangelizációjának, és az új bázisközösség-képződéseknek nélkülözhetetlen eszközei lettek a beat-misék (már ahol a plébános, vagy más egyházi döntéshozó engedélyezte őket), s a „divathullám” Szegedet sem kerülte el. Az első itteni beat-misét a ceglédi Prohászka- család rendezte meg, amelynek egyik tagja, egy domonkosrendi apáca, Margit Jolánta (ma a rend ungvári házának házfőnöke) később Szegedre jött, és a szeged-rókusi közösséghez csatlakozott. Mint Kerényi Tibor elmondta, a sikerhez az is elengedhetetlen volt, hogy a maguk részéről a fiatalok ismerjék fel: a félelem légkörében kudarcra van ítélve bármilyen lelkipásztori munka, és a holtponton nekik is át kell segíteniük az új káplánt - kezdetben mindjárt azzal, hogy ők is keresik a társaságát.
