Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 1. szám - Fazekas Csaba: Gergely Jenő (1944-2009)

4

Egyháztörténeti Szemle XI/1 (2010)

egyház viszony egy-egy átfogó vagy épp részterületét érintik. (Gondoljunk csak a katolikus egyház Horthy-kori történetét bemutató monográfiájára vagy épp az 1938-as eucharisztikus világkongresszust ismertető könyvére stb.) Kivételes képességei egy-egy témakör diszciplináris megragadásánál is megmutatkoztak, többek között a történeti életrajz példaadó művelése kapcsán (Giesswein Sándor, Prohászka Ottokár, Gömbös Gyula), vagy épp abban, ahogy a történeti forráskiadáshoz viszonyult (püspökkari tanácskozások jegyzőkönyveinek, a Mindszenty-per iratainak stb. sajtó alá rendezése), átfogó politikatörténeti kézikönyvek, adattárak szerkesztése (utóbbi Balogh Margittal közösen az Egyházak az újkori Magyarországon c. kötetek) és a sor még hosszan, hosszan folytatható. Bibliográfiája lenyűgözően hosszú, bár az őt ismerők most a befejezetlenség érzését próbálják magukba fojtani...

Még azt is nehéz csokorba gyűjteni, mi mindent tanulhattunk tőle: az alaposságot, az elfogulatlan, objektivitásra törekvő szemléletet, a nemcsak elméletben létező, hanem gyakorlattá nemesedő történetírói függetlenséget - akkor is, ha egyháztörténészként ezáltal magunkat óhatatlanul kitesszük (a gyakran nem is egy irányból érkező) támadásoknak. Gergely Jenő úgy lett az egyháztörténetírás megkerülhetetlen, autonóm személyisége, hogy 1990 után sem kellett az 1970-es évektől megjelenő tanulmányait újragondolnia, legfeljebb rezignáltan tudomásul vennie az őt szarkasztikusán „marxista történészként”, vagy épp katolikus érdekek szekértolójaként interpretáló megjegyzéseket. Példát mutatott vitatkozásban is, igazi „tanáruras” stílusban részletezte ellenérveit, ha kellett, azzal tudott tiszteletet parancsolni, ahogy maga is tisztelettel fordult az őt felkeresőkhöz. Vidám, közvetlen természete nagyon is könnyen összeegyeztethető volt professzori státuszával, nem tagadom, ezt a habitust nagyon irigylem, s talán nem vagyok vele egyedül. Nem véletlen, hogy ki így, ki úgy (egyetemi hallgatóként, doktoranduszként, opponensi vagy lektori véleményre várva) kapcsolatba került vele. Lenyűgöző volt fáradhatatlansága, pontossága is: bárhová hívták előadónak, szívesen fogadta, és nem tudok olyanról, hogy ha felkérték, ne készítette volna el határidőre tökéletes alaposságú kéziratát, melyeket többnyire régi írógépén kopogtatott, minduntalan megszégyenítve a mi folyton rohanó, de mégis mindenhonnan elkéső, internetböngésző, laptopos generációnkat. (Az már csak számunkra fontos - de mennyire fontos! - részletkérdés, hogy amikor az 1990-es években a „fiatal egyháztörténészek találkozóit” szerveztük, magától értetődőnek tekintette részvételét, tanácsadó, előadó szerepvállalását, szívesen adta kéziratait konferencia-köteteink, vagy épp az induló Egyháztörténeti Szemle számára.) Félve reménykedem, hogy nem az utolsók között volt-e a tudományhoz való ilyetén viszonyával, most már rajtunk is múlik, hogy példáján okulva továbbadjuk-e hozzáállásának örökségét.

Nekrológjának minduntalan elakadó fogalmazásakor úgy érzem, legjobb az ő szavait felidézni. Egyik laptársunk körkérdésére adott vá