Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 3. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szűcs Zoltán Gábor: "Hogy Isten Fijai légyünk". Egy református köznemes élete halottbúcsúztatók tükrében
66 Egyháztörténeti Szemle XI/3 (2010) nek ott is, jelezve, hogy az igaz nemességnek Szemere Albert valóban igazi példája volt. Majoros orátiója ugyanúgy sok évszázados tradíciók továbbörökítő- je, mint Somosi prédikációja. A gondolatmenet részben humanista, részben a természetjog, természeti teológia és morálfilozófia szókincséből építkezik. Mikor Majoros például amellett érvel, hogy a kitűnők megkülönböztetése hasznos a társadalomra, mert „nemes vetélkedésre”, „jeles tettekre” és a „haza szerétére” buzdítja az embereket, tulajdonképpen egyszerűen és pontosan ismerteti a humanista gyökerű terminológiát: az aemulatio, laus és amor patriae fogalmait. Emellett számos klasszikus idézettel operál, az igazi nemes életének exemplaritását hangsúlyozza, s szövegében később Szemere életének elbeszélését az otium és negotium, azaz a békés visszavonultság és a nyilvános szereplés kettőssége szervezi. Majoros olyan tudást használ, amely természetesen évszázadok óta része az iskolai oktatásnak, s akár a tanult szónoklatok (a gyakorlat), akár a retorikai (elméleti) diskurzus révén is könnyen elsajátítható volt. De olyan tradíció is volt egyúttal, amely a későbbi intellektuális diskurzusok számára is alapanyaggal szolgált, így nincs abban semmi meglepő, hogy Majoros szövegének ezek a humanista gyökerű motívumai egy alapvetően természetjogi jellegű érvelésbe simulnak bele, s amelyben a természeti ösztönök és kötelességek, az ember szociabilitása játsszák a főszerepet, s amelyben a történelem és az ember gyermekkori viselkedése a természeti megalapozottság bizonyítékaiul szolgálnak. Ebben a diskurzusban az emberek közötti egyenlőtlenség éppúgy természetes, mint felebaráti szereteten alapuló egymásrautaltságuk; a pozitív vallás csupán egyértelmű igazságként állítja azt, amit az emberi szív már úgyis sejt; s ahol az erkölcs az okos valóság sajátja, amelynek szabályait a számára adott értelem biztosítja. E gondolatmenetben a vallás, szemben a prédikációval, érthető módon alárendelt szerepet játszik, de nyelvi szempontból mégis nagyon hasonló a két szöveg. Majoros nyílt vitája Rousseau-val e közösen osztott diskurzusnak - a Somosi prédikációjából márt ismert vallási és morális dimenziók mellett - a politikai implikációit erősíti meg. Vagyis Somosi „erkőltsi jó rendje” Majoros szövegének is meghatározó előfeltevése. Nem véletlen azonban, hogy a szövegben Somosi prédikációjának szövegéhez képest a humanista elemek sokkal nagyobb súllyal vannak jelen. Az „egyesség” sokat hangoztatott követelménye a búcsúztató részben, a vármegyének szóló intés, hogy „Salus patriae suprema lex esto” csupán legfeltűnőbb jelei ennek, de láttuk, hogy valójában az argumentatiót, vagyis Szemere Albert életének részletes ismertetését is átjárják a humanista motívumok. S ez nem is csoda, hiszen a „hosszú 18. század” végéig a hagyományos, vármegyei politika önértelmezésének legfontosabb nyelvi keretét talán éppen a republikanizmus jelenti. Innen nézve az otium és negotium szembeállítása, pontosabban megfelelően adagolt megjelenítése az életrajzban voltaképpen azt jelenti, hogy a halotti beszéd szisztematikusan hozzáigazítja Szemere portréját
