Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Papp István: Fehér Lajos és a magyar református szellemi örökség
106 Egyháztörténeti Szemle XI/2 (2010) magát tudatosan és egyértelműen az egyházon, a hitéleten kívül helyezte el. Mindezek ellenére Fehér Lajos három területen mégis nagyon sajátságos viszonyban maradt a református egyházzal, mint kultúrával. Először is az élete végéig megmaradó érdeklődése és szeretete a zsoltáréneklés iránt. Másodszor rokonszenve a református egyház évszázados népi tehetségmentő akciói, a falusi kisközösségek összetartásában játszott szerepe iránt. Harmadszor pedig a nemzeti történelem fontos, és kommunista politikusként is vállalható és vállalandó hagyományának tartotta azokat a történéseket, amikor a vallásszabadsá-gért vívott küzdelmek egyben függetlenségi harcok is voltak. Ezen jellemvonások alapján Fehér Lajost olyan egyházon kívül lévő, nem hívő emberként írhatjuk le, aki valamiféle csökevényes, erősen korlátozott kultúrprotestánss^ identitással mégis rendelkezett. Ez a fajta gondolkodásmód egyébként nem volt egyedülálló a hazai kommunista mozgalmon belül. Leginkább a Márciusi Front debreceni kommunista tagjait jellemezte, ahogyan arról a velük készített interjúkötetben vallanak.59 60 Ezek után joggal adódik a kérdés, hogy vajon az a fajta beállítódás, amely Fehér Lajost is jellemezte, vajon az egyháztörténet tárgykörébe tartozik-e, kell-e ezzel a fajta magatartással valamit is kezdenünk. Ha szigorúan vett egyháztörténeti megközelítést alkalmazok, akkor nem, ha ennél tágabban vett vallásszociológiait, akkor talán. Azért felelek bizonytalan igennel, mivel a vallásszociológiai irodalmon belül is régóta fennálló és megnyugtató módon aligha rendezhető probléma, hogy meddig terjed a vallás határa.61 Magyarországon 1945-öt követően ráadásul kettős kihívással kellett szembenéznie az egyháznak: egyrészt a hagyományos agrártársadalom felbomlásával és a nagy népességtömegek városba áramlásával felgyorsuló szekularizációval, illetve 1948-tól a kommunista diktatúra változó eszközökkel folytatott, de mindvégig egyházellenes politikájával. Vagyis nálunk nem lehet pusztán a társadalmi modernizációval együtt felerősödő elvallástalanodást vizsgálni, a politikai kényszerek és elvárások is jelentős mértékben alakították a vallásgyakorlás szokásait. Egy nemrég napvilágot látott, élettörténetek elemzésén alapuló vizsgálat szerzője négy típust állapított meg az 1948 utáni vallásgyakorlás tekintetében.62 Bár az elemzés római katolikusok 59 „A kultúrprotestantizmus [...] a magyar protestantizmusban különösen jellemző kettőségnek azt az oldalát jelöli, amely nem a bensőséges vallásosságra, a hit élményére, hanem a vallás és az egyház művelődési és társadalmi szerepére teszi a hangsúlyt.” Kosa László: A kultúrprotestantizmus bírálata avagy önbírálata. In: UŐ: Egyház, társadalom, hagyomány, Debrecen, 1993.161. p. 60 Tóth Pál Péter: Messiások. Bp., 1987. 61 Hamilton, Malcom B.: Vallás, ember, társadalom. Elméleti és összehasonlító vallásszociológia. Bp., 1998. (továbbiakban: Hamilton, 1998.) 23-34. P62 Bögre Zsuzsanna: Vallásosság és identitás. Élettörtének a diktatúrában. (1948-1964) Pécs, 2004.181-188. p.
