Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)

2010 / 2. szám - KÖZLEMÉNYEK - Szigeti Jenő: Tizennyolcadik századi lelkészsorsok

60

Egyháztörténeti Szemle Xl/2 (2010)

laikus elem intézményesen az egyházkormányzásban,(> aminek pozitív, a vallás korlátozott szabadságának biztosításában betöltött szerepét az egyháztörténeti irodalom megvizsgálta, de viszonylag kevés szó esett arról, hogy ez a papság egzisztenciális elbizonytalanodását is magával hozta.

A század egyik legjelentősebb belső egyházi problémája a papma- rasztási harcok kiéleződése volt (mondhatni, „sok volt az eszkimó és kevés volt a fóka”), ami minden bizonnyal régi probléma, hiszen már 1566-ban Heltai Gáspár így panaszolja keserű humorral a papok sorsát: „Ollyanok a prédikátorok, mint az út mellett való hársfa. Mikor eső leszen, mind alája futnak az emberek és ott oltalmazzák magukat az esőtől. Ha elmúlik az eső tehát mindenki szakaszt annak ágaiban. Ki süvegre teszi, ki tisztességgel mondván az alfelét törli vele. Ez a világnak jutalma és füzetése. Ezt várjad hív szolgálatodért, egyebet nem.”?

Ez a feszültség csak fokozódott a katolikus restauráció századában, hiszen a prédikátorok egyre kevésbé élvezték a fejedelmek és a kegyurak támogatását. Az árva gyülekezetekből elűzték a papokat és kevesebb lett a szolgálati hely. így kiszolgáltatottabbak lettek a gyülekezetek egyre jobban szekularizálódó közvéleményének, no meg a közvéleményt irányító helyi hatalmasságoknak. A lelkészek társadalmi helyzete, presztízse gyengült meg. Ezt a bonyolult folyamatot illusztrálhatjuk egy három generációs lelkészcsalád sorsával. Példaként említhetjük az emlékiratait is az utókorra hagyó Nánási Fodor János (1693. március 10., Szerencs - ?), valamint fiának és unokájának életútját.6 7 8

Nánási Fodor János Szerencsen, Sárospatakon és Debrecenben tanult. Ezután iskolai rektor, községi jegyző, majd lelkész lett, aki a bizonytalan lelkészi sors miatt kétévente váltogatta állomáshelyeit. Hol tanított, hol pedig adminisztrált. Csak 30 esztendős korában kapott papi állást Tiszaladányban, és a papmarasztás miatt három-négy évente más és más gyülekezetbe került. (Csobaj, Tiszaladány, Hernádbűd, Zsujta, Téglás, Monostorpályi.) 1742-ben négyévi szolgálat után elmozdították Monostorpályiból. Ezután egy esztendőt élt Hajdúböszörményben állástalanul. 1743-ban Tótiban lett lelkész. Itt sem maradt sokáig, mert tanítását eretnekségnek nyilvánítván 1747-ben elzavarták.

6 Nyíri Sándor: A nagybirtok vallásügyi magatartása a 18. században. Bp., 1941. Ehhez a problémához, a Sinai Miklós körül kibontakozódó vitára ld.: Révész Imre: Sinai Miklós és kora. Adalékok a XVIII. századvég magyar társadalomtörténetéhez. Bp., 1959. (továbbiakban: Révész, 1959.); Vörös Károly: Megjegyzések Révész Imre: Sinai Miklós és kora című munkájához. In: Századok, 1961. 1. sz. 138-149. p.; Révész Imre: A Sinai kérdéshez. In: Századok, 1962. 1-2. sz. 199-203. p.

7 Heltai Gáspár: Száz fabula [...] Aesopusbol és egyebiinnen. Kolozsvár, 1566. Betűhű, új kiadás: Heltai Gáspár esopusi meséi. Kiadja: Imre Lajos. Bp., 1897. (Régi Magyar Könyvtár 4.) Az idézet ,Az agg lóról és az agg agárról” szóló meséből való.

8 Hoffer Ede: - In: Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figycímező, 1877. 90-92., 154-158., 227-230., 344-347-, 390-394-, 436-447-, 483-491- P-