Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - "A KATEDRÁRÓL" - Csepregi András: Vallási identitás és demokratikus politika - történet, tematika, párbeszéd
152 Egyháztörténeti Szemle XI/1 (2010) (szociáldemokrácia) feloldhatatlannak mondott ellentétét vonta kétségbe utolsó nagy esszéje, Az európai társadalomfejlődés értelme számos pontján, ami a hetvenes évek Magyarországán önmagában is ta- budöntögetésnek számított. A konzervatív hagyományra nevesítve nem utal, de implicit módon mindannyiszor megidézi, ahányszor az európai társadalom kívánatos „organikus” fejlődéséről beszél, szemben mind az öncélú forradalmi erőszakkal, mind pedig azokkal a változásokkal, amelyek során a hatalomgyakorlás módja nem módosult a hatalom humanizálásának az irányában, csupán a hatalmat gyakorló szereplők cserélődtek. Érdemes volna egyszer az esszét a három hagyomány érzékeny összjátékára figyelve újraolvasni. A demokrácián, mint rendszeren az elválasztott és egymással mégis együttműködő hatalmi ágakat, a fékeket és az ellensúlyokat, a versengő és a kormányzásban egymást váltó pártokat, a választók és a képviselők plurális rendszerét értem. A demokrácia, mint jövőkép arra utal, hogy a demokratikus hagyományokból táplálkozó demokratikus rendszer a lehetőségei határait feszegeti, olyan kérdéseket is feltesz, amelyekre az adott pillanatban nincs tapasztalaton alapuló válasza, ennek ellenére szükségesnek tartja ezeket a kérdéseket fenn- és nyitva tartani, ha nem akar megcsontosodni, illetve, ha el akarja kerülni, hogy még a reális lehetőségei határaiig se jusson el. A demokráciának ezt a karakterét nevezhetjük bátran utópikusnak is, abban az értelemben, hogy a még nem létező puszta elképzelése és megnevezése az első lépés ahhoz, hogy ami ma hihetetlennek tűnik, holnap valóra váljon. Utópikus perspektíva nélkül, a „történelem véget ért” hangulatban a demokrácia előbb-utóbb megzápul, még éppen fenn tudja tartani a rendszert működtető közéleti elitet, de a tágabb közösség számára már nem hordoz ígéretet. A demokráciák történetében számos olyan valamikori vággyal találkozunk, amelyek egykor utópikus reménynek tűntek, mára intézményesen biztosított lehetőségek, legyen ez a nők választójoga, a fogyasztóvédelem intézményei, vagy a nemzeti kisebbségek autonómiája. A hasonlóan merész reményeknek ma is helyük van, hogy érettebb, felelősebb, szolidári- sabb, az egyén és a közösség építő lehetőségeit jobban ismerő, hatalmi viszonylataiban humánusabb világ felé haladhassunk. A hagyomány, a rendszer és a jövőkép a múlt, a jelen és a jövő hármasságával is összefogható: a demokráciáról beszélve arról beszélünk, róla együtt gondolkodva arról gondolkodunk, hogy miként formálhatja a jövő ígérete a múltból örökölt elemekből válogatva a jelent. Végül a demokrácia mint folyamat: maga a formálódás. Ha a demokráciáról hagyományként, rendszerként, jövőképként állításokat közölhetünk, akkor a demokrácia mint folyamat, az állítások stílusa. Ha az első három a tartalmat fejezi ki, a negyedik a módszert fedi fel. Ha a hagyományra, a rendszerre és a jövőképre való utalással azt áruljuk el, amit a demokráciáról tudatosan gondolunk, a minket is magába foglaló folyamat azt mutatja meg rólunk, amit a demokráciáról öntudatlanul hiszünk. A folyamat vajon konfrontativ, vagy konszenzuskere
