Egyháztörténeti Szemle 11. (2010)
2010 / 1. szám - DISPUTA - Fazekas Csaba: Még egyszer a Holokauszt és a keresztény világ c. könyvről
Még egyszer a Holokauszt és a keresztény világ c. könyvről 139 első világháború vesztes országaiban megfigyelhető közhangulatot. A recenzált kötettől különösen idegennek érzem az 1919-1920. évi, egyes országokat ért területi veszteségeket összehasonlító, ezáltal a magyar politikai és egyházi elitet felmentő érvelést. (Arról nem is beszélve, hogy mit jelent a „tőlünk elvették” illetve hogy mások is ugyanilyen vesztesnek érezték magukat.) Trianon tragédiája a könyvben csak áttételesen fogalmazódik meg. Nagy Antal Mihály lesújtó kritikát fogalmaz meg a kötet magyar történeti fejezetéről: „A magyar nép, a magyarországi egyházak megrögzött antiszemitaként és antijudaistaként való beállítása (194-201. old.) - enyhén szólva - nem felel meg a valóságnak.” E sorok írója éppen ellentétes következtetésre jutott. Nem azért, mert a szerző, Randolph L. Braham számos tanulmányban és monografikus igényű összegzésben dolgozta fel a magyarországi holokauszt szinte minden vonatkozását, hanem azért, mert e kötetben szereplő áttekintése is megfelel a forrásközpontúság és az elfogulatlan történetírói tárgyalásmód követelményeinek. (Arról a meglehetősen ízléstelen megjegyzésről nem is szólva, hogy a recenzens Braham álláspontját születési helyével — Bukaresttel - hozza összefüggésbe...) Nagy Antal Mihály olyasmit hiányol Braham szövegében, amit nem is lehetett volna beleírni. Nincs ugyanis arról szó, hogy a magyar népet és/vagy a magyar egyházakat „megrögzött antiszemitának” állította volna be, viszont felvázolta azt az elgondolkoztató folyamatot, hogy hogyan válhatott a két világháború közötti Magyarországon (is) közvéleménnyé az antiszemitizmus. Méghozzá olyan mértékben, hogy az 1930-as évek végén — egyházi vezetők közreműködésével - zsidótörvényeket alkotott a magyar országgyűlés, a társadalom pedig legalábbis elnéző közönnyel nézte végig a jogfosztást, 1944-ben pedig a deportálásokat. Gondoljunk csak arra, hogy a vészkorszak idején úgy-ahogy megfogalmazott egyházi tiltakozásoknak miért nem lett számottevő foganatja. Nem vitatható, hogy egyes egyházi lapok, egyházi személyiségek (protestáns és katolikus oldalon egyaránt) elhatárolódtak az antiszemitizmus bizonyos formáitól, azonban - sajnos - az sem, hogy legalább ennyien voltak, akik ezt nem tették meg, legalábbis olyan mértékben nem, hogy a „keresztény” társadalmat valamelyest áthassa a zsidóelle- nesség elutasításának gondolata. (A nyíltan antiszemitákról nem is beszélve.) A Horthy-korszak hivatalos „keresztény-nemzeti” ideológiájának a mérsékelt, valláserkölcsi alapú antiszemitizmus integráns részét képezte, akkor is, ha ez utóbbi nem tévesztendő össze a náci fajelmélettel. Utóbbi elutasítása (amely kétségtelenül egyértelműen jellemezte a keresztény egyházak megnyilatkozásait) nem jelentette egyúttal az antiszemitizmus elutasítását is, nem is beszélve a zsidóság asszimilációjának elfogadásáról. (Úgy tűnik, a kettőt Nagy Antal Mihály is összekeverte.) A recenzens elfogultságát jelzi, hogy azt írja: „Nem igaz, hogy »egy, csak egy legény« volt »talpon a vidéken« [...]: Éliás József.” Miközben Brahamnél eredetileg ezt olvassuk: „Éliás József [...] azon kevesek közé tartozott, akik a nyílt kiállást merték választani.” (Kiemelések tőlem - F.Cs. Vagyis a számszerűség mellett a hangsúly a
