Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 1. szám - TANULMÁNY - Forgó András: "... rediit tamen vacuus...". Egyházegyesítési kísérlet a 17. század utolsó évtizedében
96 Egyháztörténeti Szemle X/1 (2009) feljegyzést is, amely így hangzik: „Nyelvem egy kissé gyulladt volt még, de, áldassék az Úr, így sem váltam alkalmatlanná a vasárnapi munkára.” A legmegrendítőbb feljegyzések azonban 1683-ból, Josselin idős korából valók, amikor tengernyi betegség közepette hétró'l-hétre feljegyezte, hogy melyik szolgatársa vállalta az Earls Colne-i gyülekezetben a helyettesítést. E számadás végén pedig így ír, 1683 július 15-én, komoly elkötelezettséget tanúsítva: „Július 15-én ... délután ellovagoltam a templomba, ahol három hónapja nem prédikáltam már.”14 * Ó-Angliából, az anyaországból vándoroljunk át ezek után a Zarándok Atyák országaalapító nemzedékével Új-Angliába. Egy tizenkilencedik század végi, kiváló filológusnő, Alice Morse Earle jóvoltából egész kincsestárnyi információnk van e közösség hitépítő és ünneplő szokásairól. Kezdve azon, hogy az Isten házát annak többirányú közösségi funkciói miatt igen sokáig nem templomnak, hanem „meeting house”- nak, azaz „találkozó háznak” nevezték el. Épp egy ilyen épületről költötték az alábbi kis verset: „Vén ház, puritánus fából, Festetlen keretű ablakszemek fénye A kemény ülésekre ráhull, Mintha mindegyik Jákob párnája volna, Akinek álma igaz, világló napra nyílt. ”‘s (Petrőczi Éva fordítása) Könyvének későbbi pontján a szerző idéz egy bizonyos Trumbull nevű helyi poéta Mac Fingal című verséből, s ebben a vasárnapozás jóval kevésbé szelíd képét adja, a vers azon részletével, amely az „ecclesia militans” szó szerinti értelmezését adja. A korai időkben ugyanis a massachusettsiek nem csupán a zsoltároskönywel, de puskával és lő- poros szaruval is felfegyverkeztek, indián támadások esetére.16 Az indiánokat ettől függetlenül nem egyértelmű hitélet- és vasárnapellenségként ismerhette meg Új-Anglia népe. Sőt akadt, akit közülük még be is vontak a szent eseményekbe, Stockbridge-ben például egy „erős tiidejű, imádságos indián” fújta meg hétről-hétre az istentiszteletre hívogató óriási kagylókürtöt, s a szegény gyarmati egyházközség bizony még őt is igen nehezen tudta megfizetni, nemhogy egy harangot venni és harangozót felfogani. Egy ebből a korszakból való új-angliai puritán himnusz ugyancsak ezt a kagylókürtös „pót-harangzúgást” örökíti meg, s a másik, hozzá hasonlóan olcsó és találékony módszert, a dobpergéssel-hívogatót: 14 Uo. 645. p. ‘5 Morse Earle, Alice: The Sabbath in Puritan New England. Massachusetts, 1974- (továbbiakban: Morse Earle, 1974.) 9. p. 16 Morse Earle, 1974.19. p.
