Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 4. szám - RECENZIÓK - Kovács I. Gábor: Kósa László: Tartozni valahová. Protestantizmus és református azonosságtudat
Recenziók 117 László is sorolja a jellemző törekvéseket: mélyebb kegyesség gyakorlása, törődés a társadalom eltaszítottjaival, a diakónia vállalása, az ifjúság, a nők és a munkásság felé forduló misszió. Megállapítja, hogy a két világháború közötti budapesti református egyházi életről túlzás nélkül lehet virágkorként beszélni. A református egyházban annyi tehetséges, tetterős és ügybuzgó lelkész és világi hívő még soha nem tevékenykedett. Hiába volt tajtéka is ennek az áradásnak, s hiába következtek a romboló, szörnyű évtizedek, az ébredés nem egy emblematikus alakjának elbukását is hozva, a belmisszióval indult két-három emberöltőnyi folyamat mégis máig hatóan megváltoztatta a református hagyományt. Ezért vitatkoznék Tőkéczki László egy ide vonatkozó megállapításával is. A Magyar Nemzet 2009. május 30-i számában interjút adott Balavány György református újságírónak. Az újságírói kérdésre, amely arra vonatkozott, hogy a korábbi, pietistának nevezett mozgalomhoz kapcsolódó második világháború utáni ébredés, mint hagyomány nem használható-e fel a reformátusság megújításához, többek között azt válaszolja, hogy ez a mozgalom arra a hagyományos magyar társadalmi struktúrára épült, amely 1949 után megsemmisült, tehát nincs mire építeni, s így „a pietista ébredési mozgalom is elszigetelt csoportoké, nincs igazi folytonossága. Az átlagos magyar reformátusnak halvány sejtelme sincs arról, hogy mi volt az ébredés és mit jelentett.” Van igazság ebben a sarkos fogalmazásban. A társadalmi szerkezet minden következményével együtt valóban radikálisan más, s az átlag reformátusnak valószínűleg tényleg fogalma sincs arról, hogy mit jelentett az ébredés s hozzátehetnénk: annak több évtizedes előzménye. Ugyanakkor azonban korunk átlagos reformátusa mégiscsak abban él benne, ami minden rombolások s emberi esendőségek ellenére megmaradt abból a két-három emberöltőnyi, egyre szélesedő, mélyülő megújulási folyamatból. Ha megnézzük bármelyik élő gyülekezetünk mindennapi életét, azokat a munkaformákat, munkaágakat, missziói megoldásokat, amikkel élnek, azt látjuk, hogy az istentiszteleten kívül szinte minden ebből az alig több mint száz éve formálódni kezdő hagyományból származik. Értékén kellene becsülnünk ezt a friss hagyományt, az egyházi életnek ezt az új kultúráját. A hitvalló egyháznak ez a működésmódja kellő bölcsesség esetén nem zárja ki a népegyházi formák még lehetséges felhasználását, mozgósítását, ugyanakkor adekvát formája a laicizálódó világban autonóm létszférává váló vallásosságnak. Ebben az értelemben erre a hagyományra építkezni lehet. Az építkezés hatékonyságát viszont valóban fokozná, ha ismertebbé, tudatosabbá válna, hogy ez az élő gyakorlat hogyan is keletkezett, honnan is hagyományozódott. Hasznos lenne például a Kosa László által szerkesztett Reformátusok Budapesten című kétkötetes, 1500 oldalas, már alig beszerezhető könyvből kiemelni és népszerű formában újra kiadni azt a körülbelül 400 oldalt (nagyhatású, újító lelkészek és világiak portréit, az egyesületeket, intézményeket, új munkaformákat bemutató, elemző fejezeteket), amelyek ennek a továbbépíthető hagyománynak a folyamatos kiformálódását nagy erővel mutatják be.
