Egyháztörténeti Szemle 10. (2009)
2009 / 4. szám - RECENZIÓK - Jakab Attila: Arnold Angenendt: A kora középkor. A nyugati kereszténység 400-tól 900-ig
106 Egyháztörténeti Szemle X/4 (2009) Ebben az is szerepet játszik, hogy „művelődéstörténeti és egyháztörténeti szempontból Károly maradandót alkotott, részben az írás és a nyelv, másrészt az egyházszervezet és a szerzetesség területén. A szellemi-egyházi életben végrehajtott újjáteremtés, illetve konszolidálás Károly egész birodalmára, azaz gyakorlatilag az egész nyugati kereszténységre kihatott. Hogy a Károly uralkodása alatt létrehozott művelődési és egyházi viszonyok a birodalom felbomlása után is fennmaradtak, az nem utolsósorban a pápaságnak és a pápaság egységeszményének is köszönhető. Jóllehet Károly cezaropapizmussá fejlesztette dinasztiájának a pápákhoz fűződő korábbi viszonyát, utódai alatt ez a túlságig növelt fennhatóság is összeomlott, mint maga a birodalom. A pápaság vezetése alatt egyesült nyugati egyház ezzel szemben fenntartotta a Károly által teremtett egyházi viszonyokat, és továbbörökítette őket a középkornak.” (403. old.) A negyedik szakasz, amellyel maga a könyv is zárul, értelemszerűen a Karolingok uralmának hanyatlását mutatja be. Ez már Nagy Károly fiának, a reálpolitika iránt kevés érzékkel rendelkező Jámbor Lajosnak az uralkodása idején (814-840) érzékelhetővé vált. A középpontba állított keresztény birodalomban (Imperium Christianum), amelynek jólétét a megélt kereszténységtől tették függővé, fokozatosan nőni kezdett ugyanis a kolostorok és a püspökök hatalma, amit az egyházi reformok is kedvezően befolyásoltak. Az igazi probléma azonban az öröklés kérdésének felvetésével kezdődött, ami apát és fiait szembefordította egymással. Érdekes módon IV. Gergely pápa (827- 844) szintén a fiúk oldalára állt. Az apjuk halála után az egymással is civódó fiák vitáját végül is a verduni szerződés (843) zárta le. Ennek értelmében I. Lothar császárként (1855) a frank terület szívét is magába foglaló, az Északi-tengertől Romáig terjedő sáv felett uralkodott, míg a nyugati részt Kopasz Károly (840-877), a keletit pedig Német Lajos (840-876) kapta meg. Ezzel gyakorlatilag megteremtődött a Lothar területi öröksége feletti francia - német konfliktus alapja, amely gyakorlatilag a 20. század közepéig meghatározta Európa geopolitikáját. A szerző szerint „a károlyi birodalom széthullásának okai külső [normann és szaracén veszély] és belső [részbirodalmak szétfejlődése] tényezőkben kereshető. Károly nagybirodalma egyszeri képződmény volt, amely a végsőkig kihasználta s végül bizonyára túl is feszítette a kor adminisztratív és katonai, gazdasági és technikai és nem utolsósorban szellemi lehetőségeit.” (430. old.) Ebben a szétbomlási folyamatban az egyház és a kereszténység nem bizonyult elégséges megtartó kohéziós erőnek, jóllehet megerősödött az egyházszervezet, s I. Miklós (858-867) idejében a pápaság is hatalmas tekintélyre tett szert. Emellett a kolostorok (pl. Fulda, St. Gallen) a kultúra fellegváraivá és fontos l’Europe. Paris, 2004.; Bathias-Rascalou, Céline: Charlemagne et l’Europe. Paris, 2004.; MacKitterick, Rosamond: Charlemagne: the formation of a European identity. Cambridge, 2008.
